People&Focus - HOL NEM VOLT MUNKAKÖRÖK

UDVARI BOLOND - jolly joker munkakör

Wed, 01 Apr 2026 12:18:00 +0000

Az 'udvari – hivatásos – bolondot' egyáltalán nem nézték bolondnak annak idején, sőt kifejezetten nagyra becsült pozíciónak számított az övé (ellentétben a ’született’ vagy ’ártatlan’ bolondokkal).

De nem is lehetett minden bolond udvari bolond, mert azon túl, hogy hivatásos szórakoztatónak számított, ezen tisztség megszerzéséhez egyéb (igen széles spektrumot felölelő) kompetenciákra is szükség volt. A bohóckodás és viccmesélés mellett énekelni, zenélni, táncolni, bűvészkedni, sőt akrobata, hangutánzó és imitációs képességekkel, sőt kifejezetten magas intelligenciával (IQ) kellett rendelkeznie, hogy képes - és annyira tanult is! - legyen, hogy átlássa az uralkodó nem csak mindennapi ügyes-bajos dolgait, de a nagy-politikai helyzetet is. Épp ezért gyakran szegődtek udvari bolondnak, és csináltak így karriert kiközösített papneveldei diákok, kicsapott egyetemisták, kolostorból kizárt szerzetesek.

Voltak azonban kellemetlen kötelességei is az udvari bolondoknak: gyakran az ő feladatuk volt 1) a rossz hírek közlése; és/vagy 2) a katonák feltüzelése (a csatákban ä sereg előtt menetelve, gúnyolva és kifigurázva az ellent) amely tevékenységeik egyike sem volt épp nyugdíjas állás…

A bolondok jellegzetes színes, csörgősipkás öltözete valóban létezett, a rendhagyó viseletet azonban csak „munkaidőben” hordták, a hétköznapokban a többi szolgáéhoz hasonló egyszerű öltözetben jártak.

Mindezekkel együtt azonban az uralkodók számára a csörgősipkás udvari bolondjaik jelentették az egyenességet, a képmutatás nélküli igazságot. Köntörfalazás nélkül beszélhettek egy olyan környezetben, ahol mindenki más köteles volt nyájasan – linkelni. Büntetlenül űzhettek tréfát az uralkodójuk, azok hitvesei és családjaik, udvartartásaik tökéletlenségeiből, azaz mutathattak rá a fejlesztendő vagy problémás területekre. Ennek köszönhetően a bolond gyakran hasznosabbnak bizonyult a várúr számára, mint hivatásos tanácsadói. Sok uralkodó valóban legfőbb tanácsadóként tekintett a bolondjaira, „nemesi” juttatásokkal ismerve el munkájukat.

Napjainkban a régi csörgősipkás udvari bolondok emlékét – és fontosságát – a francia kártya legértékesebb lapja, a sok helyen és helyzetben komoly hozzáadott értéket képviselő Jolly Joker őrzi.

Az ’udvari bolond’ munkakörének a középkor végével áldozott le, a 17. század folyamán a bolondok lassan eltűntek az európai nemesi és királyi udvarokból. Magyarországon a mohácsi csatavesztés után szűnt meg fokozatosan – a középkori királyi udvari élettel együtt – az udvari bolond pozíciója, bár egyes főúri házaknál még a 18–19. században is alkalmaztak a háziak szórakoztatására szolgáló - bohócokat (de ez már egy másik munkakör!).

Azonban a 20. században, ez a pozíció a tongai királyi udvar jóvoltából újjáéledt. Az amerikai Jesse Bogdonoff az 1990-es években, igaz "csak" kapcsolt munkakörben, de nemcsak udvari bolondként, hanem pénzügyi tanácsadóként is szolgálta a polinéziai állam királyi kormányzatát. Igaz később perbe fogták, mert 26 millió dollárt - az ország éves költségvetésének több mint felét kitevő összeget - egyszerűen elbolondozott (elsikkasztott)...

AUCTORATUS - kenyeret cirkuszért

Fri, 30 Jan 2026 19:20:00 +0000

Gladiator in arena consilium capit" (A gladiátor a cirkuszban dönti el, hogyan harcoljon (Seneca)
A gladiátorok – a római jog szerint – nem mind voltak rabszolgák, és nem is feltétlenül rabszolgákból lettek. Persze, a legtöbb gladiátor valóban hadifogolyból – akik korábban már eleve harcosok voltak –, valamint kis- és nagystílű bűnözőkből (csalókból, gyújtogatókból, gyilkosokból, hazaárulókból, katonaszökevényekből, templomgyalázókból), és persze az üldözött keresztényekből váltak előbb rabszolgává, majd adott esetben gladiátorrá.
De nem ritkán, szabad emberek, elsősorban anyagi megfontolásból, és/vagy a gladiátorsággal együtt járó „sztárság” miatt, önként a gladiátor hivatást, illetve ezt az igen jól fizető állást választották, ők voltak az auctoratus-ok. Formálisan szabadok maradtak ugyan, de a szerződésük idejére lemondtak polgárjogaik egy részéről és – a többi rabszolga gladiátorhoz, a csepűrágókhoz, a színészekhez, a prostituáltakhoz és kerítőikhez (hiszen ők mindannyian eladták a testüket!) hasonlóan – tisztátalannak, becsületüket vesztetteknek (infames-nek) számítottak: nem viselhettek köztisztséget; nem léphettek be a szenátusba; nem emelhettek vádat; nem lehettek tanúk bírósági perben (a szavuk nem számított egy fityinget/sesterciust sem), és még házasodni is csak korlátozottan tudtak; társadalmi tekintélyük a lehető majd' legalacsonyabb szintre süllyedt. Azonban
egy sikeres (győztes...) gladiátor, beleértve természetesen az auctoratus-okat is, egyetlen győzelemmel annyit kereshetett, mint egy katona éves, vagy egy kézműves (kovács, kőműves) fél-háromnegyedéves fizetése. Mondjuk, a legtöbb gladiátor évente csak 2–3 alkalommal lépett porondra (ritkán fordult elő, hogy valaki 5–6-nál többször küzdött egy évben), de ez akkor is igen szép keresetnek számít(ott);
sőt, az auctoratus csak a gladiátoriskolába való belépésével is akkora bevételre tehetett szert, mintha manapság egy új belépő munkavállaló 50–70 millió forintot kapna készpénzben a munkaszerződésének aláírásáért,
Szóval az volt az életének az ára, amikor egy szabad polgár gladiátornak állt, hogy pénzt, sőt vagyont (anyagi biztonságot), és hírnevet szerezhetett ugyan, de közben elveszít(h)ette az élete mellett, a közmegbecsülését és polgári jogainak jórészét.

Arizónai GÖRL

Tue, 16 Dec 2025 18:54:00 +0000

Az 1932. december 16-án az USA-ból hazatelepült zeneszerző-karmester Rozsnyai Sándor és neje (Senger Mariska táncosnő) által megnyitott, üzemeltett, és Közép-Európa legmodernebb és pompázatosabb orfeumává fejlesztett Arizóna mulatóra Örkény István így emlékezett:

...a szórakozás nagyüzeme több száz alkalmazottal, még a pincéje, a gépháza is látványosság. Minden forgott, mozgott, emelkedett. A páholyok liftek voltak, elektromos legyezőkkel, asztali telefonnal, amivel a másik asztalt föl lehetett hívni. A táncparkett forgott, a közepe felemelkedett vagy leszállt, a mennyezet bonyolult emelők és csigák rendszerét takarta. S micsoda közönség! Angolok, franciák, németek, olaszok. És a nők, erről jobb nem beszélni. Az ember nem tud utána elaludni…”

…no meg a táncos „görlök”! Akiket Rozsnyainé (Miss Arizona), miután személyesen választotta ki őket „felöltöztette, hogy aztán levetkőztesse”, de akiknek az este 10-től hajnali 5-ig tartó műszakért kapott fizetése vélhetőleg nem érte el a „havi kétszáz pengő fixet, amivel az ember könnyen viccel”, hiszen sokuk normál polgári állással is rendelkezett:

A táncoslányok/görlök számára többnyire kínos kényszerpálya volt a színpad: a szegénységből való kitörés lehetőségét látták benne, és ezért vállalták, még úgy is, hogy még az operaház tánckarának tagjait is degradálóan balettpatkányoknak nevezték.

Bálint Kató divatrajzoló;
Havernyik Márta egyetemi hallgató;
Hubényi Rózsi vasgyári könyvelő (110 pengős fizetéssel);
Kolcza Zsuzsi gépírónő (70 pengős fizetéssel;
Mautner Margit zongoratanárnő;
Nagy Lucy matyó hímző;
Papp Manci tejbolt vezető;
Ridder Emmy angol-, francia- és németnyelv-tanárnő

volt. Persze ennek az is oka lehetett, hogy revütáncosnőnek lenni, pláne az Arizónában nem jelentett nyugdíjas állást. A mulatóban fix 20 fős tánckarral dolgoztak, de a fluktuáció rendkívül nagy volt, mert Miss Arizona gyakran cserélte le a "kiöregedő" (kiégő?) táncosnőit fiatalabbakra. A 25 éves már bizony idősnek számított.

De egyébként is, az Arizona mindössze 16 évet élt meg. A talán leghíresebb pesti mulatót, annak tulajdonosait, munkaadóit és foglakoztatottjait gyakorlatilag, és sajnos szó szerint is, kinyírta a II. világháború…

HÁZMESTER: három deci bor két deci szódával

Sun, 05 Oct 2025 12:26:00 +0000

A Házfelügyelő című lap szerint, 1945-ben a házmester

…lakó, aki nem lakik sehol. Télen havat söpör, nyáron a poros, forró járdát locsolja. Ha a hatóság úgy kívánja, készen áll végrehajtói vagy rendőri szolgálatok elvégzésére. A háziúr kívánságára elromlott klozetot javít, megrepedt vezetéket foltoz. Gyanakszik a vicire, hogy az ismét zsebrevágta a kapupénzt és veszekszik a lakókkal, akik állandóan az udvarra köpdösik a dinnyemagokat.”

Azonban a házmesteri munkakör összetett és sokrétű szolgáltatói (mai munkaköri értelmezésben gondnoki / rendészeti / biztonsági őri / behajtói / karbantartói / recepciósi / közös képviselői stb.) feladatai közé tartozott a besúgó-informátori szerep ellátása is, olyannyira, hogy Magyarországon a köznyelvben a házmester gyakorlatilag összekapcsolódott a feljelentő-besúgó-politikai lojalitás-ellenőrző alakkal, hiszen „...a házmester mindent tudott. Tudta, ki mikor jön haza, kihez jár, ki nem alszik otthon, ki beteg, ki él gyanús jólétben.”, és erre a politika még ösztönzőleg rá is hatott:, hogy „figyeljék egymás munkáját, legyenek éberek, és ne engedjék eltéríteni magukat a pártvonalról.”

…felhívjuk a belügyminisztérium figyelmét a Zenta u. 1. sz. házban illegálisan működő Katolikus Háziasszonyok Háztartási Otthonára, amely papíron ugyan már régen megszűnt, de a valóságban még vígan működik. Závodszky Irén, a feloszlatott egyesület vezetőjének ötszobás öröklakásában állandóan 20-22 bejárónő lakik, akik amellett, hogy lakásukért megfizetnek és még hozzá jól megfizetnek, naponta Závodszky Irén »úrhölgy« oktató előadásait is végighallgatják. Őnagysága ugyanis a karmaiba kerülő takarítónőket valósággal háziapostolokká képezi ki és a hozzája forduló budai asszonyoknak büszkén ajánlja ezeket a takarítónőket, »akiket nem fertőzött meg a demokrácia«. („Házfelügyelő”, 1948. július 20., 4. oldal)

A 3 dl bor + 2 dl szóda arányú „nagyképű” fröccsöt - ironikus társadalmi utalásként - azért hívják házmesternek, mert a régi bérházakban a házmester fontosabb, tekintélyesebb, dominánsabb figurának akarta láttatni magát („itt én vagyok az úr”), mint amilyen valójában volt, akárcsak a házmesterben a bor, amely bár több, de éppcsakhogy több a szódánál...

A "klasszikus' házmester/házfelügyelő munkakör a rendszerváltást követően, amikor megszűntek a nagy állami bérházak, és megváltozatott a lakóközösségek működése, no meg az emberek nem igényelték (pontosabban már nem tűrték) a magánéletükbe közvetlenül történő beavatkozást, gyakorlatilag teljesen eltűnt a munkaköri palettáról, de a feladataik azért ma is, ilyen-olyan-amalyan munkakörökben továbbra is léteznek és el is látódnak...

Nemcsak a házmesterek voltak az akkori társadalmi kontroll és szigorú rend őrei, hanem a gyezsurnaják is. Bár a kifejezés orosz (szovjet) eredetű, Magyarországon is közhasználatúvá vált, különösen azok által, akik azokban az időkben a szovjet blokk országainak (beleértve kishazánkat is, természetesen) munkászállásaiban, koleszaiban, szállodáiban otthonosan mozogtak. A gyezsurnaja, aki szinte kizárólag nő volt, feladatai közé tartozott a szobakulcsok kezelése, a lakók vagy vendégek nyilvántartása, különféle igazolások kiadása (adott esetben tea vagy egyéb ital felszolgálása), de legfőbb a folyamatos megfigyelés: annak fűrkészése és ellenőrzése, hogy ki mozog a folyosókon, nem visznek-e be idegeneket a szobákba, a nyugatiak letérnek-e a számukra kijelölt útvonalakról.

Villám-POSTÁS! Ja nem, villamos-POSTÁS!

Fri, 04 Jul 2025 06:03:00 +0000

A szombathelyi villamost három motorkocsival 1897. június 4-én indította el a Vasvármegyei Elektromos Művek a szombathelyi vasútállomás régi épülete és a Püspöki Iskola között.

Így Budapest és Pozsony után Szombathely lett a harmadik magyarországi város, ahol ekkoriban villamos közlekedett, amely azonban attól vált igazi kuriózummá, hogy mozgó postaládaként is szolgált. A szerelvények elejére levélszekrénykéket helyeztek el, így, amerre a villamos járt, mindenki bedobhatta a leveleit, melyeket aztán a postások, amikor a villamos a posta környékén járt, ürítettek. Ezt a szolgáltatást az évszázad elején vezették be és nagyjából 50 évig működött is.

Aztán a szombathelyi villamos, amely kezdetben évi 2-300 ezer, majd a hosszabbítás után már 1 milliónál is több, az 1970-es években pedig az évi 7 milliót is meghaladó utast szállított, utolsó, 6-os számú kocsija, 1974. augusztus 20-án, 20.44 perckor gördült be végleg a Kálvária utcai remízbe.

Budapesti SILÓTISZTÍTÓ

Wed, 30 Apr 2025 18:09:00 +0000

USÉBTI, és az ő(ke)t felügyelő vezető(k)

Fri, 17 Jan 2025 17:10:00 +0000

Az usébti az ókori egyiptomi sírokban elhelyezett, az elhunytat a túlvilágon helyettesítő szolga(szobor) elnevezése. Feladata, hogy amikor a halottat a túlvilágon munkára (és/vagy válaszadásra) szólítják, megelevenedve a halott helyett végezze el annak feladatát:

Ó, te usébti, akit rám bíztak, ha engem szólítanak, hogy bármilyen munkát az alvilág földjén el kell végezni: szolgálni, mezőt művelni, partokat öntözni, gátakat építeni, vagy homokot keletről nyugatra szállítani, mondd: 'Itt vagyok', és te engedelmeskedj minden parancsnak, amelyet a halottak birodalmában végzendő munkák elvégzésére kapsz." (A Halottak Könyve 6. fejezete alapján)

Az usébtiknek, nagy lészámuk miatt - a múzeumok egyiptomi tárlatainak leggyakoribb tárgyai ezek egyébként - felügyelőik is voltak. Egy-egy ilyen felügyelő, akiket ostorral a kezükben ábrázoltak, tíz usébtiért felelt, ahogyan az az akkori életben is megszokott volt, és ahogy megszokott az a mai "modern" munkaszervezésében is.

BÜFÉDÁMA

Thu, 09 Jan 2025 17:12:00 +0000

A dolgozó nő mind szegény nő: csak a kitartott nőknek egy része él jól és fényesen" (Népszava, 1914. január 15.)

1914. január 10-én a Duna által partra vetett díszes utazókosárban „körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű” nő holttestére bukkant két kavicsszállító bérfuvarozó. És bár „ékszert, fésűt vagy más e fajta tárgyat” nem találtak a holttest mellett, amelyet „fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel” borított, a holt lány jóltápláltságából és ápoltságából egyértelműen látszott, hogy jómódú teremtéssel van dolguk. A későbbi nyomozás meg is állapította, hogy az áldozatot „aki dúsgazdag barátja jóvoltából százezreket érő ékszer birtokába került, ezért a kincsért tette el láb alól a házvezetőnője, Kobory Róza és ennek szeretője, Nick Gusztáv facér péksegéd”.

Az akkori bulvársajtó az ügyet persze szenzációként és minden részletre kiterjedően tálalta és taglalta, azt sem rejtve véka alá, hogy az áldozat a pesti éjszaka korábbi „királynője”, a Fővárosi Orfeum Kávéház keresett büfédámája Turcsányi Emília, vagy ismertebb nevén, Mágnás Elza volt.

A büfédáma, bármily gúnyosan, sőt lekicsinylően hangzik is manapság, kifejezetten exkluzív, attraktív, ráadásul nagy meggazdagodási potenciállal, és épp ezért sok lány számára az egyetlen, a szegénységből kitörési karrierrel kecsegtető állás volt az akkori Pest – éjszakai, félvilági, dekadens – munkaerő-piacán.

Miután az orfeumban az előadás véget ért, a felajzott és műértő publikum a nézőtérről az orfeum kávéházába tódult az újabb mulatságba, ahol bájos, elragadó, de arisztokratikus viselkedésű, selyembe és bársonyba öltözött úrnők és úrikisasszonyok "háziasszonyként" fogadták a fáradhatatlan, éhes és szomjas éji vendégeket. Ők voltak a büfédámák, akik munkaköri kötelezettségeik és szerepeik szerint

odaültek a vendégek asztalához (adott esetben a szeparéban…);
segítettek az étel és ital választásban;
megtanították a kevésbé úri vendégeket (hal)késsel és villával enni, ételt garnírozni;
végül haza is kísértethették magukat – a saját magát ezért a kegyért igen boldognak (és szerelmesnek) vélt vendéggel…

Nos, ilyen boldog vendég volt Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros is – a mai Kiscelli Múzeum, akkori lakója – aki a nálánál vagy 20 évvel fiatalabb Elzát a találkozásukat követően mindenféle drága holmival halmozta el. Az eredetileg mosogatónőként, cselédként, felszolgálóként, majd pedig a büfédámaságig "emelkedő" felvidéki lány pedig, Krúdy Gyula szavaival élve „...sokkal butább volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek”, elfogadta az ajándékokat, többel között azokat az ékszereket is, amelyek aztán a vesztét okozták…

Ez a kitartott nő, aki szegény, utazókosárban végezte életét, millió koronára rugó vagyont szerzett és havonta, az újságok hírei szerint, 25.000 korona bért kapott a gavallér gyárostól. Ez naponta 800 koronát tesz ki, annyit, amennyinél többet sok munkás egész év alatt nem keres meg. A havonta huszonötezer koronát „kereső” prostituált mellé gondoljuk oda a többi kereső nőket! Hivatalos kimutatások szerint Magyarországon 1388 nő dolgozik a bányákban. Ezeknek a nőknek, ugyancsak a kormány hivatalos kimutatásai szerint, átlagos napi keresete egy korona harminc fillér, évi keresete háromszáznyolcvan korona. A tolnai, győri, komáromi m. kir. selyemfonodákban dolgozó munkásnők kereseti viszonyairól ugyancsak a hivatalos jelentés azt állítja, hogy Tolnán egy 17 éves munkásnő napszáma egy korona tizennégy fillér, egy 16 évesé 83-86 fillér. Ezek készítik azt a selymet, amelybe a Mágnás Elzákat csomagolják. A váci szövőgyárban napi 14-15 óra munka mellett 60-80 fillér a napszám. A levélboríték-készítő munkásnők bérét mostanában javították 15 százalékkal: a javítás után az első éves munkásnők hetibére 10.50 korona. Varróleányok heti 8-10 koronás, irodai alkalmazott nők heti 25-30 koronás keresettel ezrével, tízezrével akadnak. Azt tanítják az iskolákban: a társadalom megbecsüli a munkát. A becsülésnek a mai világban nincsen más értéke, mint a pénz. Nézzétek, milyen becsülete van a hasznos és szükséges munkának és milyen a prostituált „munkájának”!Minő világ ez az isten teremtette és berendezte, pap és törvény védte világ, amelyben a nők óriási többségének csak a nyomorúság és becstelenség között lehet választania és amelyben a jólét és erkölcsi züllés szinte elválaszthatatlan a nők számára. (Népszava, 1914. január 15.)

SZTAHANOVISTA - a munka (kirakat) hőse

Wed, 04 Dec 2024 14:53:00 +0000

Az 1935. augusztus 30-ról 31-re virradó éjszakai műszakban, egy korábban mezőgazdasági alkalmi munkákból élő, de a magasabb bér reményében bányamunkássá kitanuló ukrajnai vájár (három kollégája segítségével, valamint a Centralnaja-Irmino párttitkára és egy helyi újságíró árgus figyelmétől kisér(t)ve) 5 óra 45 perc alatt, az akkori norma által előírt 7 tonna helyett, annak 14,5-szeresét, 102 tonna szenet bányászott ki.

Néhány héttel később – 227 tonnával – korábbi rekordját is messze felülmúlta, aminek eredményeként a szovjet sajtó hamarosan munkahőst (kirakatmunkást) kreált belőle, neve és arca rendszeresen megjelent újságokban és plakátokon (1935 decemberében a Time magazin címlapjára is felkerült), munkarendezvények, konferenciák, (párt)kongresszusok fő attrakciója lett, a tiszteletére vált augusztus 31. a szovjet bányásznappá, sőt a bányászvárost, amelynek közelében a rekord született róla nevezték el, illetve a nevére nevezték át. És persze felvételt nyert a kommunista pártba, sőt képviselői helyet kapott a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsában, a moszkvai Ipari Akadémián tanulhatott, majd igen magas pozíciókat kapott különböző bányaipari vállalatoknál.

Nos, ő volt Alekszej Grigorjevics Sztahanov, akinek neve – talán örökre – összeforrott az egyéni munkaversenyek és teljesítményfokozó munkavégzés később tömegmozgalommá váló, de mára már igencsak pejoratívvá vált elnevezésével. A sztahanovista persze nem munkakör volt, de mégis a kommunista klientúra egy kiemelt pozíciójává vált, hiszen maga Sztahanov is, 1943 és 1957 között például, a szovjet Széntermelési Minisztériumban látott el vezetői feladatokat, hivatalos munkaköre szerint a szocialista munkaversenyért felelt. Tette mindezt úgy, hogy Sztahanovot nem az ember feletti ereje, rendkívüli munkabírása, szaktudása, tapasztalata vagy agilitása tette a sztahanovista mozgalom névadójává (bár lánya szerint az apja „folyton azon gondolkodott, hogyan növelhetné a bánya termelékenységét”), hanem az az egyszerű tény, hogy a csákány helyett pneumatikus fejtőkalapácsot alkalmazva tudta, egyik műszakról a másikra, megsokszorozni a teljesítményét, és aztán, rövid időn belül csúcsra járatni a szocialista propaganda-munka-gépezet hatékonyságát.

TELEFONHÍRMONDÓ

Thu, 26 Sep 2024 17:14:00 +0000

…egy újság, amit nem írnak, de mondanak. Újság, amit nem naponként vagy hetenként adnak ki, hanem óráról órára, folyton, reggeltől estig. A szociális forradalomnak ki kell törnie, mert a szocializmus fő szóvivői: a nyomdászok és betűszedők kenyér nélkül maradnak."

E sorok jelentek meg 1893. február 15-én, amikor Budapesten, négy szerkesztővel és mintegy száz munkatárssal, köztük hírolvasókkal (telefonhírmondókkal...) munkába állt a Puskás Tivadar által megálmodott telefonhírmondó

Aztán kicsit később, 1894. szeptember 26-án megalakult a Telefonhírmondó Rt., amely "legalizálta" a működést, kiépítette saját hálózatát, folyamatosan korszerűsítette a berendezéseit, bővítette és áttekinthetővé tette műsorát, majd elnyerte a rádiós műsorszórás koncesszióját is, így a budapesti rádióadások a Telefonhírmondó helyiségeiből, munkatársainak segítségével indultak el. A műsorszolgáltatás egy ideig párhuzamosan, rádióhullámokon és telefonvezetékeken egyszerre folyt, egészen a II. világháborúig, amikoris a Hírmondó vezetékrendszere teljesen tönkrement, és már soha nem is építették ki újra, így aztán, ha a hírolvasókat nem is, de a telefonhírmondókat teljesen elfeledték...