Kalauznélküliség
1832-ben indult az első omnibusz-járat Budán. A 12-24 személyt befogadó járműveken csak ülőhely volt, állóhelye - mármint megállóhelye a busznak - viszont nem, a le- vagy felszálló utasok bárhol leinthették a kocsit....
1866-ban helyezték üzembe az első lóvasútvonalat a mai Kálvin tér és az Újpesti vasúti híd között. Az emeletes kocsik mintegy 60 férőhellyel rendelkeztek. A Fogaskerekű vasutat a Svábhegyen 1874-ben adtak át a forgalomnak. 1889-től járt villamos, 1894-től földalatti vasút, 1915-től pedig autóbusz. A viszonylag ritkán járó tömegközlekedési eszközökön gyakran fürtökben csüngtek az utasok, és az is közös volt bennünk, hogy a menetdíjat a kalauznak kellett leróni, illetve az előre megváltott jegyet neki kellett bemutatni, vagy vele kellett kezeltetni. Ugyancsak a kalauz munkaköri feladataihoz tartozott a megállóból való induláskor a vezetőnek jelezni, hogy már nincs le- vagy felszálló (1958-tól jelentek meg az ülőkalauzok, de mivel ők a jegyeken kívül, pénzt is kezeltek, alaposan lelassították a járműveken az utasáramlást, nem kicsi elégedetlenkedést okozva ezzel).
A kalauzkodás egyébként nem volt túl népszerű meló, a hatvanas évek közepére komoly
létszámhiány alakult ki a szakmában, így részben emiatt, részben pedig a „robotizáció”
térnyerése okán (jegylyukasztó automata, indításjelző hang és fényjelzés, elektromos
vészcsengő, stb.), a BKV 1969. július 1-jén valamennyi járművén bevezette a
kalauz nélküli üzemmódot. Munka(kör) viszont nem vész el csak átalakul, a
kalauz nélküli szolgáltatással egyidejűleg ugyanis megjelentek a már
kifejezetten a bliccelők elcsípésére szakosodott jegyellenőrök, illetve a kalauzok közül sokan átképezve, járművezetőkként, HÉV-vonatkísérőként, pénztárkezelőként folytatták a munkát.