Tutajos (nem a Ladó Gyula Lajos)

A 18–19. században az út- és a vasúthálózat is még messze elmaradt attól a szinttől, ami kielégítette volna a kor szállítási igényeit. Így jobb híján, a vizet kezdték egyre nagyobb mértékben használni, amely az úsztatásnak, vagy más néven tutajozásnak – a vízi szállítás legősibb és legolcsóbb alternatívájának – felpörgetését is jelentette, ahol a szállított áru legfőképpen maga a tutaj volt (beleértve a két hasábban rájuk terhelt 100 szál deszkát is...).

A hazai tutajozás, amely a legkeményebb téli hónapok kivételével gyakorlatilag egész évben folyt, számtalan munkalehetőséget teremtett, illetve közvetlen vagy közvetett módon tartott el jópár dolgozót a Kárpátok karéjától a Duna deltáig: munkához jutottak a favágók, a fakereskedők, a fafeldolgozók és persze maguk a tutajosok is, akik segítségével a magashegyi erdőségekből főképp szálfákat – valamint kisebb mértékben faeszközöket, fazekastermékeket, vas- és bőrárut, csipkét, gyolcsot, posztót, zsindelyt, viaszt, sót, gyümölcsöt, sajtot, mézet – szállítottak.

De volt a tutajhasználatnak egy speciálisabb ága is. A 18. századdal kezdődően a török uralom alól felszabadult és elnéptelenedett területek betelepítése olyan méreteket öltött, hogy a Dél- és Kelet-Európába tartó észak-dunai németek ezreinek kivándorlásában bevetették a korábban tisztán (fa)áruforgalmat bonyolító tutajokat is, akár ezer-ezeregyszáz is kivándorlót utaztatva egy-egy barakokkal, konyhával, sőt karámokkal ellátott tutajon. 

A jellegzetesen trapéz alakú, 3-4 méter széles, 4-12 szálfából álló tutaj (a különböző hosszúságú szálfákat körülbelül egyenlő hosszúságú darabokra vágták, és a vízparton egymáshoz kötözték úgy, hogy a tutaj elejére kerültek a vékony részek, hátra a vastagabbak, így alakítva ki a jellegzetes trapéz formát) összeállítása, vízen tartása, irányítása nem volt gyerekjáték, elszánt, higgadt, kifejezetten nagy testi erővel és kiváló állóképességgel rendelkező „hajósokat” kívánt, és mint minden komplex szervezeti tevékenység, pontosan lefektetett munkaköri rendszerben működött. A tutaj kormányzásával a legtapasztaltabb hajós volt megbízva, aki elöl foglalt helyet, hátul a kevésbé tapasztalt tutajos dolgozott. A legfőbb szerepe a főtutajosnak volt, aki a többi tutajos munkáját is irányította, de feladatai pénzügyi tevékenységekkel, beleértve a (munka)szerződéskötéseket is kiegészült: 

• a bizonytalansági tényezők (időjárás, vízhozam, stb.), 
• valamint az előre pontosan meghatározható munka (indulástól az érkezésig történő szállítás)

okán jellemzően átaljás munkaszerződés köttetett, amely szerint a dolgozók előre kialkudott kerek összegért a teljes munkafolyamat elvégzésére szerződtek.

De a tutajozás, melynek virágkora a 19. század közepére tehető, a 19. század végére gyakorlatilag véget is ért a szárazföldi szállítási közlekedéssel (főképp vasúttal) szembeni versenyképtelensége és a folyókra telepített számos műtárgy miatt.