A növekedésbe vetett vak hit vezet a munkavállalók kiégéséhez
Ha egy üzleti vállalkozás vagy szervezet (munkavállalói közösség) nem növekszik, teljesítménye nem emelkedik, gyártott termékeinek mennyisége nem nő, akkor annak vége, mert megáll a fejlődés! – dogmaként hiszik ezt korunk üzleti ikonjai, vállalatvezetők, cégtulajdonosok, gazdasági szakemberek, közgazdászok (de így vannak ezzel a politikusok, az élsportolók és a fogyasztói társadalom tagjai is, azaz mi mindannyian).
Mi sem szemlélteti ezt a fajta dogmatikus hozzáállást jobban, mint a százéves villanykörte példázta valós tanmese, de tanulságos a PwC 2019-ben közzétett, több mint 1300 vezérigazgató bevonásával készített, 22. globális felmérésének megállapítása is, amely szerint a vállalatvezetők kifejezetten pesszimista képet vetítenek előre a világgazdaság elkövetkező 12 hónapjára vonatkozóan. A pesszimizmusuk pedig egyértelműen és jóformán kizárólag a globális gazdasági növekedés csökkenésének várakozása miatt alakult ki bennük. Ha nincs növekedés – vagy ha csak a „lanyhulás” kilátása felmerül – a gazdasági optimizmus rögtön pesszimizmusba, pánikszerű fejvakargatásba csap át.
Pedig a vallás (nem a hit), ugyebár - tudjuk mindannyian... -, a tömegek ópiuma, és mint ilyennek számos jó oldala, kedvező (akár gyógyító hatása is van), de annál több káros következménye akad. Egy vállalat vagy munkavállalói közösség természetes – vagy ha úgy tetszik evolúciós – növekedése egy ideig valóban a fejlődést szolgálja, egy idő után azonban, amikor a teljesítménynövelési kényszer felülírja a változási/alkalmazkodás/rugalmassági szükségszerűséget épp ez válik a fejlődésének gátjává, mert a mennyiségnövekedési nyomás szó szerint elnyomja a szervezetek hatékonyságnövelésre vagy a környezet változásaira irányuló természetes és szükségszerű alkalmazkodási elvárásait. Nagyon nehéz elhinni, de még nehezebb szembenézni vele - pedig számos vállalat küszködése a mindennapos élő példa minderre –, hogy
Ráadásul a növekedés végtelen hajszolása egy nyilvánvalóan korlátos rendszerben törvényszerű hanyatlásba fordul át, és közép- vagy hosszú távon akár teljes kiégéshez (pusztuláshoz) vezet, mind szervezeti, mind egyéni szinten egyaránt (sok egyéb globális problémát most meg sem említve).
a maximalizmuson túlmutató már-már megszállott és permanens túlpörgetés lehet. Mintha Kolumbusz két és fél hónapnyi hajókázás után (jócskán túllépve az eredeti négyhetes határidőt) nem állt volna meg az eredetileg kitűzött céljánál, hanem a szárazföld elérésének megkönnyebbülése (és a jól végzett munka megünneplése és megjutalmazása) helyett, új, még "elérhetetlenebb" célt kijelölve, vitorlázott volna azonnal tovább…
