A megfelelő embert (illetve kutyát...) a megfelelő munkakörbe!

Kell-e nekünk a bumeráng munkavállaló?

Stresszdecember után depijanuár az év legszomorúbb napjával

Igaz, hogy a karácsony előtti 3-4 munkahét megfelelő kezelése - a munkavállalókat nagymértékben nyomasztó, az évvégi hajrából és az ünnepi készülődésből adódó "szinergikus" stressz miatt - az egyik legnagyobb humán fókuszú kihívás az évben, de sajna foglalkoztatási, munkavégzési szempontból az év eleje sem sokkal könnyebb az év végénél! Hiába érezhető az év első hónapjában még a karácsonyi ünnepek szeretetteljes és pihentető hatása valamicskét, a januári munkába való visszatérés - amely zord hidegben, szürke, ködös félhomályban, sőt gyakran, még vagy már, sötétben történik - az áthúzódó évzárás, az évkezdet nehézségei, az ünnepi szabadságolások miatt felgyűlt munkamennyiség vagy éppen a karácsonyi (túl)vásárlási láz miatt kiürült pénztárcák kongó üressége alaposan rányomja a bélyegét az egyébként sem acélos munkakedvre. Olyannyira, hogy például a Redbooth felmérése szerint

a január az év legkevésbé hatékony hónapja - a munkavégzés szempontjából legalábbis.

január-februárban van a legnagyobb szükség egy kis plusz aktivizáló-motiváló odafigyelésre a munkahelyeken

(háeresektől, vezetőktől, kollegáktól, a munkaközösség tagjaitól), amely képes feldobni a hangulatot, emelni a munkakedvet és közvetve még az egyéni és szervezeti teljesítményeket is növelni. Plusz adalék, hogy brit tudósok - egészen pontosan egyetlen brit tudós, bizonyos dr. Cliff Arnall pszichológus - szerint, az év legdepressziósabb napja is - a brit sajtó által előszeretettel csak "blue monday"-nek ("kék hétfő"-nek) nevezett nap - januárra, annak harmadik hetének kezdőnapjára esik.

Tátrai serpák

A közhiedelemmel ellentétben a serpa szó nem magashegyi teherhordót, esetleg hegyi vezetőt jelent, hanem egy népcsoport megnevezése, melynek tagjainak többsége nem is végez ilyesfajta munkát. A serpák nomád, félnomád pásztornép, akik más agresszívebb népek elől menekülve, a 12-15. század környékén Kelet-Tibetből vándoroltak be és telepedtek le a mai észak Nepál 3000-4300 méter magasan fekvő völgyeiben. A serpák azután váltak igazán világhírűvé, miután Edmund Hillary új-zélandi hegymászó egy nepáli serpa, Tendzing Norgaj segítségével érte el a világ tetejét, pontosabban mászta meg a Mount Everest (Csomolungma) csúcsát. Ettől kezdve a serpák a Himalája-expedíciók megkerülhetetlen segítőivé váltak, és ez a tevékenység a népcsoport számára fontos jövedelemforrásként jelent meg, a köztudatban pedig a serpa szó a hegyihordár munkakör bevett megnevezésévé vált.

Olyannyira így van ez, hogy a Magyarország északi határától mindössze 200 km-re található Magas-Tátra szlovákiai felén dolgozó teherhordókat is gyakran leserpázzák, sőt a számukra évente megrendezett erőfitogtató versenyt is Sherpa Rallye-nek hívják.

2021-ben a Sherpa Rallye versenyzőinek a Tarajkáról a Hosszú-tavi menedékházhoz kellett, a férfiak esetén 60 kg-os, a nők esetén 20 kg-os csomagot eljuttatniuk. Ami egy átlagos túrázónak - könnyű hátizsákkal - kb. három órát vesz igénybe, az az út az idei győztesnek mindössze 1 óra 31 perc alatt sikerült.

A tátrai serpák egyébként, a hátukon cipelt fakeretre magasan felpakolt 60-70 kg-os csomagokkal a világ legalacsonyabb magashegységének igen jellegzetes, ráadásul nélkülözhetetlen figurái. Míg a Tátra lengyel oldalán a menedékházak alacsonyabban helyezkednek el, ezért az azok működéséhez szükséges eszközöket gépjárművekkel, quadokkal, vagy drótköteles teherliftekkel is meg tudják oldani, addig a szlovák félen a jóval magasabban álló menedékházak működéséhez szükséges eszközöket csak gyalogosan, a tátrai serpák tudják feljuttatni, akik közül jópáran már jócskán túl a nyugdíjkorhatáron, 80 évesen is rendületlenül végzik ezt a melót.

Ha eljö(tt) a jeges

A modern hűtési technológia feltalálását megelőzően nélkülözhetetlen szezonális – mindössze 2-3 hétig végezhető – szakma volt a farkasordító hidegben ellátott, de a nyári élelmiszertartósítást segítő jégvágóé. A befagyott tavak, folyók 20-40 centiméteresre hízott jégtábláit fűrészelni, a jeges vízből kiemelni, darabolni, kocsira rakni, hűtővermekbe szállítani, ott sózni (hogy még jobban összeálljon és tartósan), szalmával rétegezni (hogy a jégdarabok ne álljanak össze egyetlen hatalmas tömbbé) igen nehéz, ráadásul zord, életveszélyes körülmények között végeztt, de jól jövedelmező fizikai munka volt.

A jégvágó azonban nem keverendő össze a jegesemberrel. Még a múlt század közepén is megszokott látvány volt a jégtömböt cipelő jegesember, aki a házi jégszekrények feltöltéséhez szállította a jeget. Azt a jeget, amelyet még a télen a jégvágók vágtak ki a befagyott folyók tavak jégtakaróiból.

Egészen az elektromos árammal működtetett hűtőszekrények feltalálásáig és elterjedéséig…

A FACEBOOK megszűnteti az "Állások"-at

A Facebook úgy döntött, hogy 2022. február 2-tól az Egyesült Államokon és Kanadán kívül minden országban, így Magyarországon is megszünteti a 2017-ben bevezetett álláskereső funkcióját, illetve a meglévő „Állás” típusú Facebook-csoportokból „Általános” csoportok lesznek, az „Állás” csoporttípus pedig már nem lesz elérhető, és nem is lehet majd ilyen típusú csoportot létrehozni. 

A döntés okait homály fedi, de féltételezhető, hogy a közösségi portál a „recruitment” területen nem tudta felvenni a versenyt az erre specializálódott szolgáltatókkal, ahogy arra - az AIM Group elemzése szerint - egy gyakorló toborzó is felhívta a figyelmet: 

Shut it down. That’s the direction I’d take if I were at Facebook.”

Fenyőmunka vagy vízkereszt vagy amit akartok

Magyarországon évente mintegy kétmillió karácsonyfa kerül felállításra (a legtöbb az otthonokat díszíti, de szépszámmal kerülnek fák közterekre, cégek, közintézmények, iskolák közösségi tereire is), és ahhoz képest, hogy a karácsonyfák tündöklése mindössze 2-3 hétig tart, igen sok meló van velük.

A Vízkereszt (január 6.), egyrészt a háromkirályok, illetve a napkeleti bölcsek ünnepe (plusz a farsangi szezon kezdete), másrészt a karácsonyfák „tűzrevetésének” - és egyben a karácsonyi időszak lezárásának - hagyományos időpontja.

Idehaza mintegy kétezer hektáron, leginkább Zala, Vas és Somogy megyében nevelnek karácsonyi örökzöldeket. A néhány, 20-25 hektáron termelő nagyobb gazdaság mellett, több száz kisebb, 1-2 hektáros magángazdaságban folyik a termesztés. A két legismertebb hazai termelő Nemespátró és Surd községek. Surd például az ország karácsonyfáinak mintegy 60%-t biztosítja, lakosságának nagy része, szó szerint, a karácsonyfákból él. Itt szinte nincs is olyan család, amelyik ne lenne kapcsolatban a fenyőtermesztéssel, generációról generációra öröklődik a fenyőmunka. De a tévhittel ellentétben nem ad hoc erdőjárásról és -irtásról van szó, a karácsonyfáknak szánt fenyőket külön erre a célra létesített telepeken nevelik, gyakorlatilag haszonnövényként, a kivágottak helyére pedig nyomban újat ültetnek (a gyökeres, cserepes karácsonyfák a forgalom 10-15 %-t adják).

Egy egyhektáros telken nagyjából 9000 fa fér el, amiből 250-300 darabot adnak el egy évben (így az adott területen komoly élő erdő található (műfenyők gyártására létesített ipari gyártócsarnokok, raktárak, logisztikai bázisok helyett). A leggyorsabban a lucfenyők nőnek, 5–8 évesen kerülnek kivágásra; az ezüstfenyőket 6–11 évesen, a Nordmannokat pedig csak a 8. évtől lehet eladásra kínálni, körülbelül 15 éves korukig (egy 1,5–2 méteres fa úgy 12 éves lehet). 

A karácsonyi "haszonfenyő"  - amíg eladásra kerül - sok-sok ráfordított munkát és költséget igényel: rendszeresen metszeni, nyírni-fazonírozni, kapálni kell; a műtrágyázás és a vegyszerezés is alapfeltétel, a meleg és száraz nyarakon pedig (a klímaváltozás itt is érezteti a hatását) a rendszeres locsolás is elengedhetetlen, "cserébe" viszont a túl enyhe tél sem tesz jót a fáknak. És persze ott van az őrzés, majd a favágás és a szállítás is. A fenyőmunkából meggazdagodni nemigen lehet, épp csak annyi bevételt termel, hogy megérje vele foglalkozni.

Újév első napjaiban aztán, a díszeiktől megfosztott, megtépázott és megkopaszodott, kihajigált fenyők szomorú látványa fogadja az ünnepek után munkába igyekvőket (a hagyomány szerint Vízkeresztkor még egyszer meggyújtják a karácsonyfa gyertyáit, majd a fát tűzre vetik, csak egy ágacskát tűznek belőle a szentkép mögé a gonosz ellen). A levitézlett karácsonyfák elszállításáról aztán már jórészt az önkormányzatok gondoskodnak (nem a termelők vagy a kereskedők). Van ahol ledarálják, és a komposztálódott anyagot talajtakaróként hasznosítják, máshol erőműben égetik el az ex-karácsonyfákat, de sok helyen a dicső fenyők az otthonokban, tüzelőként állják meg - a karácsonyi tündöklés után is – a helyüket

Akiket elszomorít az egyszerhasználatos kidobott karácsonyfák elárvult látványa, azok számára talán rossz hír lehet, hogy a többször használatos műfenyőnek is megvan a maga keresztje: az előállításához ugyanis legtöbbször PVC-t használnak, ami az összes műanyag közül a legártalmasabb, mert kidobás után a mikroműanyagai, valamint az előállításához használt klóralapú vegyületei rendkívüli módon szennyezik a vízi és földi élővilágot, beleértve az emberi szervezetet is (ráadásul nem hasznosítják újra, mert a PVC annyi hozzáadott vegyszert és lágyítót tartalmaz, hogy az ehhez szükséges szétválasztás túl bonyolult, időigényes és drága). Mi több a legtöbb műfenyő nem Európában készül, ezért és szállítása és raktározása miatt a szénlábnyoma is jelentősen nagyobb, mint az igazi fenyőé.

Bőséget hozó munkakör

Az emberiség történetében mindig is meghatározó szerepet játszó tüzet, és az azokkal bánni tudó  embereket valamennyi kultúrában babonás tisztelet övezte. Közéjük tartoznak a középkori városiasodással élétre kelt munkakör betöltői, a kéményseprők is. 

A kéményseprőkhöz több babona is kapcsolódik, de a legnépszerűbb, hogy kéményseprővel találkozni, különösen újév napján, szerencsét, bőséget, illetve gazdagságot jelent, persze csak akkor, ha a szerencsés pillanatban megfogjuk a ruházatunk harmadik gombját és azt kiálltjuk: „kéményseprőt látok, szerencsét találok." Még hatásosabb a munkaeszközéből egy szálat elcsenni, és azt mindig magunknál tartani, biztos, ami biztos.

Ahogy kezdődik, olyan is lesz!

Az ÚJÉV a naptári év legelső napja, amelyhez számos népszokás, hiedelem, babona, tradíció kötődik. Ezek közül is az egyik „legfontosabb”, hogy újévkor az ünneplők az egész előttük lévő teljes év sikerét igyekeznek biztosítani, mivel a hagyomány szerint - az év első napjának "ómen" hatásmechanizmusa miatt - amilyen az első nap, olyan lesz az egész év is, ami újév napján történik, vagy amit az ember ekkor cselekszik, az fog egész évben ismétlődni, illetve jellemzőjévé válni az elkövetkezendő 364 napnak. Ezért ezen jeles napon még a betegek is felkelnek az ágyból; mindenki korán reggel mosakodni igyekszik (hogy egész évben friss és fitt maradjon); senki semmit – kölcsönt, ajándékot, szemetet – ki nem ad a házból (nehogy az év során bármi is „kimenjen” onnan); viszont lencsét, kölest, rizst igyekszik enni  (hogy dőljön befelé a pénz). Mindenki tartózkodik a vitáktól, veszekedésektől, és aki csak teheti távol tartja magát a munkától (mosástól, takarítástól). Talán ez utóbbi miatt (is), újév napja munkaszüneti nap, többek között Magyarországon is… 

Érdekes azonban, hogy az új év első napja, pont annak "ómensége" miatt, a rómaiaknál éppen hogy nem volt hivatalos munkaszüneti nap, mivel azt akarták elérni, hogy az év egésze is szorgalmas munkában teljék. Ugyanakkor ügyeltek arra, hogy e neves napon a munkát azért túlzásba ne vigyék és egyfajta ünnepélyesség hassa át a kezdő napot.

Mondjuk, nem volt mindig így. A különböző kultúrák legtöbbje egyébként is valamely csillagászati (pl.: a tavaszi nap-éj egyenlőség) vagy természeti jelenségekhez kötötte az év kezdetét. A nyugati kultúrkörben is csak a Julián naptár bevezetésétől, i.e. 46-tól lett január 1. az új év első napja (korábban, a köztársaságkori Rómában az újév napja még március idusára, azaz 15-ére esett). Ezt a dátumot aztán az 567-es Tours-i zsinat eltörölte, és a következő ezer évben különböző napokat, egyes helyeken a karácsonyt vagy a vízkeresztet, illetve a Háromkirályok napját (január 6-át), esetleg a húsvétot tekintették az év kezdetének, de a legtöbb európai országban március 25-e honosodott meg újév napjaként - annak vallásos jelentősége miatt (Gyümölcsoltó Boldogasszony). 1582-ben aztán, XIII. Gergely pápa naptárreformjával lett ismét január 1. – a karácsonyi időszak nyolcadik napja – az általánosan elfogadott újév-dátum, melyet 1691-ben XI. Ince pápa tett véglegessé. Azóta "hivatalosan" temetjük a munkát e nevezetes napon....

Egyszer már kidőlt. Mégsem adta fel

Két ünnep közt

A munkavállalók többsége úgy várja az év végi ünnepeket, mint a messiást. Jóformán mindenki egy hosszú, karácsonytól újévig tartó, a nagy nyári szabadságolással felérő munkahelymentes időszakot képzel maga elé, amikor a munkahelyi stressztől végre távol, nyugodtan családozhat, ünnepelhet, ehet-ihat, jól érezheti magát, netalántán még ki is rúghat a hámból kicsikét.

Ám a kép csalóka. Egyrészt mert a várva várt munkaszünet a várakozás időszakában mindig hosszabbnak tűnik, mint amilyen az valójában lesz, másrészt távolról sem annyira általános a munkamentesség, mint az a dolgozói érzetekből kiindulva első blikkre tűnik.

A Profession.hu 2018-as felmérése szerint például a munkahelyek felében változatlanul kell dolgozni a két ünnep között, sőt alatt is. Az egészségügyben, a vendéglátásban, a vevőszolgálatokon szinte mindenhol kell műszakot vállalni, de az építőiparban, a szállítmányozásban vagy a város-, a  közlekedés-, az épületüzemeltetésben dolgozók jelentős része is nagy eséllyel a munkahelyén tölti az ünnepi időszakot vagy legalábbis annak egy részét. Azok közül a munkavállalók közül pedig, akik otthon maradhatnak, 12%-nak ügyeletet kell ellátni, 28%-nál pedig kötelező szabadnapként kell kivenni ezeket a napokat: vagyis tartalékolniuk kell a szabijaikat az év végére, mert a munkáltatójuk ezen időszakra vonatkozóan él a szabadság-kiadásnak számára biztosított jogával.

Más foglalkoztatók viszont egészen más, ezzel homlokegynest ellentétes humán stratégiát követnek:

a munkáltatók 7%-a nem csak hogy kiadatja a szabikat (ügyeletmentesen!),  hanem extra szabadnapot is biztosít a két ünnep közti időszakra!

És ez – az általános munkavállalói elvárások tükrében –, komoly munkáltatói márkaépítési, illetve munkaerő-piaci versenyelőnyt jelent(het) az adott, „nagyvonalú” foglalkoztató számára. Pláne, ha még céges karácsonyi partit is rendez - amelyet a munkavállalók 69%-a kifejezetten igényel is, de mindössze 37%-uk részesülhet csak benne - akkor komoly lépést tesz a dolgozói elkötelezettség/elégedettség növelés felé.

Egy ragyogó szakma tündöklése és bukása

A lámpagyújtogatók egy hosszú rúddal felszerelkezve jelentek meg a kijelölt gyülekezőhelyükön minden áldott este. Aztán amikor a régi városháza tornyában az őr megadta az indulásra a jelet, mindegyikük a körzete felé vette útját és a kezében tartott rézkampós rudjával kinyitotta a gázlámpa gázvezetékének kallantyúját, majd a póznája végén borszeszlángba mártott kanóccal egyetlen mesteri mozdulattal fényárba borította, pirkadatkor pedig egy hosszú pálcával kioltotta az utcán sorakozó gázlámpáit.

Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is. (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

A szerényen pislákoló olajlámpásoknak köszönhetően Budán 1777-től, Pesten 1790-től volt némi közvilágtás, de azért egyik városról sem volt elmondható, hogy fényárban úszott volna. Az áttörést a szénből gázgyárakban előállított, olcsó(bb) és nagyobb fényerejű városi légszesz-rendszerek megjelenése jelentette. Pesten 1856. december 24-én a mai Rákóczi úton gyulladtak ki az első utcai gázlámpák, a budai utcákat azonban csak azután lehetett gázzal megvilágítani, miután 1862-ben a Lánchídon átvezették a gázcsöveket. A következő évtizedekben a gázvilágítás gyorsan terjedt, de csak lassan szorította ki az olajlámpásokat, a millennium évében a budapesti utcákon a 10 ezer gázlámpa mellett még majd 2600 olajlámpa is működött.

A gázlámpák és egyúttal a lámpagyújtogató munkakör visszaszorulását az elektromos világítás megjelenése pecsételte meg – hiszen azt nem kellett egyenként meggyújtani és eloltani –, de a gázvilágítás nem tűnt el teljesen. Budapesten a mai napig működnek gázlámpák (a Budai Várban, a Margit-szigeten, a Műegyetem és a Lukács-fürdő előtt, valamint a Gázművek Köztársaság téri múzeumának udvarán), amelyeket nagyon könnyű megismerni, hiszen nappal is ég bennük a láng. Ugyanis olcsóbb, ha napi 24 órában világítanak, mintha egy békebeli lámpagyújtogató alkalmazásával kellene minden este meggyújtani, reggel pedig eloltani azokat.

Yehudi Menuhin után szabadon

„A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti” - a munka világában is!

Önkéntes felmondási pánikcunami

Kiváló dolgozók

Az élet színpadának főszereplői ők, akik kitartóan, de a nagyérdemű számára sokszor észrevétlenül dolgoznak értünk, sokszor helyettünk. Nap mint nap olyan területeken állnak helyt, ahová egyébként nagyon kevesen merészkednek. Szociális munkások, gyermek- és idősgondozók, egészségügyi szakápolók, hospice nővérek. Végig kísérik életünket születésünktől a halálunkig, mégis, alig tudunk róluk valamit. Munkájuk a szó legszorosabb értelmében létfontosságú, mégis sokunk számára láthatatlan és elismeretlen.

Az Örkény Színház olyan előadást állított színpadra, amelynek főszereplői nem színészek, hanem a gondoskodó szakmák képviselői. A Kiváló dolgozók című dokumentarista előadás gyakorlatilag az ő mindennapi tevékenységük, amely az Örkény színészeinek aktív közreműködésével talán a társadalom számára is evidens és elismert munkavégzéssé válik.

Melós Mikulásnak lenni

Igaz, hogy csak évi egy napot dolgozik úgy istenigazából (az ajándékkérő levelek olvasgatását, vagy a meglepetések előkészítését, illetve az ajándékkészítő manók felügyeletét most hagyjuk), de azt az egyet éjszakai műszakban teszi, amely az időzónákat és a Föld forgását is figyelembe véve, mintegy 31 órás, megszakítás nélküli munkarendet jelent.

De ez alatt az egyetlen 31 órás éjszaka alatt, mintegy 107 millió háztartást látogat meg (ebbe persze nincsenek beleszámítva a muzulmán, a zsidó, a hindu, stb. vallású gyerekek lakhelyei, plusz nincs figyelembe véve, hogy a protestáns angolszászoknál Karácsonykor; de a katolikus nyugaton és Közép-Európában - így a magyar nyelvterületen is - december 6-án, Szent Miklós napján érkezik, azaz két napra oszlik szét a melója). Ez másodpercenként 1240 lakást jelent. Tehát Télapónak lakásonként 0,008 ezredmásodperce van szüksége ahhoz, hogy megálljon, a szánjából kiszálljon, a kéményen leugorjon, lerakja az ajándékokat, felfalja a kikészített sütiket, felnyalábolja a rénszarvasoknak szánt répát, majd a kéményen keresztül visszamásszon és beszálljon a szánjába (esetleg szusszanjon kicsikét, a szánhúzóit megetesse, vagy ha a szükség úgy hozza, elvégezze a dolgát). Mindezek után ahhoz, hogy meglátogassa az összes "jó" gyereket világszerte, 117 millió km-t kell megtennie, közel 1000 km/másodperces átlagsebességgel (ami a hangsebesség 3000-szerese), miközben 297 500 N centrifugális erő hat rá, azaz, 8 207 ekg-os erő préseli a szán háttámlájához.

De a szánhúzó rénszarvasoknak, sem könnyű. Szó szerint, hiszen a szán - amennyiben minden érintett gyerek csak egy közepes méretű, 1 kg súlyú csomagocskát kap - 375 000 tonnányi cuccal van megpakolva (nem számítva bele Télapót magát, aki szemmel láthatóan igencsak túlsúlyos és a szánnak a súlyát sem, ami szintén nem egy picinyke hópihényi.

Szóval, igen nehéz és húzós meló Mikulásnak lenni, na!

Bolek i Lolek wsród górników

A "Lolka és Bolka" minden idők legsikeresebb lengyel televíziós rajzfilmsorozata, amelyet először 1963-ban mutattak be és egészen 1986-ig tartottak műsoron. A sorozat, amelyet 80 ország, egymilliárd nézője kisért figyelemmel, a kommunista cenzúra számára is abszolúte kikezdhetetlen, apolitikus módon két testvérről szólva, illetve az ő kalandjaikat bemutatva a szocialista nevelés egyik igen népszerű eszközeként funkcionált (akárcsak csehszlovák kistestvére a szintén teljesen ártalmatlan és ártatlan „Kisvakond”).

Az 1980-ban leadott egyik részben például Lolka és Bolka bányászokat látogatott meg, hogy a szocialista munkásság elitjétől közvetlenül sajátíthassák el a megfelelő és követendő munkamorált…

1950 óta szeptember első vasárnapja a „hivatalos” bányásznap Magyarországon. Az akkori kormányzat ezzel a nappal az 1919. szeptember 6-án eldördült tatabányai csendőrsortűz szénbányász halálos áldozatainak és sebesültjeinek állított emléket. Ugyanakkor a bányászok a rendszerváltás után „kaptak” (vagy inkább visszakaptak) egy másik ünnepnapot is, december 4-ét, amely Szent Borbálának, a bányászok - és még számos „tüzes” szakma: kohászok, tüzérek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők - védőszentjének a napja kb. a 7. század óta. Ugyanakkor - talán nem véletlenül - Szent Borbála napja dologtiltó nap is volt egyben. A hiedelmek ilyenkor tiltották a varrást, fonást, söprést, sőt Baranyában a férfiak bort sem fejthettek, és az asszonyok sem nyúlhattak még a rokkához sem.

Csúcskarrier

Stresszdecember

Ráfordultunk a decemberre! És ez az év végi időszak egy munkaközösség életében nem csak a közelgő szeretetünnepről, a mikulásnapi kollegális ajándékozgatásokról, a vállalati műfenyők felállításáról, a karácsonyi céges vacsorameghívásokról, az örömteli, de sokszor inkább csak kényszeredett év végi vállalati parti-készülődésekről (és berugásokról...) szól. Sőt!

Kutatások bizonyítják - és minden dolgos-szorgos munkásember tapasztalhatja is - hogy ez az év legstresszesebb időszaka: megnövekszik a depressziós, szorongó, magukba forduló kollégák száma, ami hibázásokhoz, konfliktusokhoz, az egyéni és a szervezeti teljesítmény csökkenéséhez vezet(het). A karácsony közeledtével ugyanis nemcsak az év végi hajrá, a tervszámok teljesítésének kényszere, a megnövekvő zárási feladatok, vagy éppen a bértárgyalások nyomják rá a bélyegüket a munkaközösségre, hanem sokakban felerősödik a szociális elszigeteltség érzése és - nem utolsó sorban - az anyagiakkal kapcsolatos, illetve a felfokozott és túljáratott ünnepi készülődésből adódó stressz (amire idén is jócskán rátesz jópár lapáttal a pandémia is). Mindezt ráadásul csak fokozza a téli megbetegedések növekvő száma, a testmozgás hiánya, no meg persze az év végi ünnepek előtti és alatti túlzott étel és alkoholfogyasztás… Ezen okoknál fogvaa karácsony előtti 3-4 munkahét megfelelő kezelése az egyik legnagyobb humán fókuszú kihívás az évben!

Ebben az időszakban, a vezetőknek és a munkaközösség összes tagjának még fokozottabban kell figyelniük arra, hogy érzelmileg stabil, félelemmentes, támogató munkahelyi légkört alakítsanak ki: a kollégák érezzék biztonságban magukat, érzelmileg kapcsolódjanak, kapcsolódhassanak a munkatársaikhoz és a munkahelyükhöz, támaszkodhassanak, számíthassanak egymásra, a vezetőikre, érezzék, hogy bíznak bennük, foglalkoznak velük, odafigyelnek rájuk. Valahogy úgy lehet ezt jól csinálni, ahogy azt Feldmár András is javasolja (szabadon idézve):

A legjobb vezetők/kollégák azok, akik ha csak leülnek melléd, te már jobban érzed magad, mert aki melletted ül, nem fél!

Ha másért nem, hát az üzleti és szervezeti sikeresség érdekében!

A láthatatlan munka látható elismerése azért még várat magára…

A láthatatlan munka – de helyesebb inkább anyagilag-nem-értékelt vagy térítésmentes (házi)munkának hívni – olyan típusú munkavégzés, amelynek elvégzését természetesnek, magától értetődőnek vesszük, és így a teljesítéséért nem is akaródzik fizetést adnunk (gyakran még köszönetet sem…), sőt egyenesen felháborodunk, ha ezek elvégzéséért a munkát elvégző dolgozó anyagi kompenzációt merészel kérni:

• természetesnek vesszük például, ha étteremben ebédelünk az étel árában megfizetjük a szakácsok, felszolgálók, takarítók munkabérét, de ha egy ismerősünk kerti partiján esszük tele magunkat, nem fizetünk lópikulát sem a vendéglátóinknak az általuk nyújtott szolgáltatásokért, mint ahogy szintén nem fizetünk semmit a vasárnapi családi ebéd elkészítéséért sem a háziséfnek;
• mélyen a zsebünkbe nyúlunk otthonunk, lakásunk, házunk, kertünk rendben tartásáért, betegeskedő háztartási eszközeink megjavításáért, de gyakran még csak meg se köszönjük, ha mindezeket, szinte észrevétlenül, egy családtagunk végzi el;
• fizetünk a bébiszitternek a gyermekünk felügyeletéért, de ha a nagymama látja el ugyanezt a feladatot (feltehetően magasabb hozzáadott értéket teremtve, úgy mellesleg!), akkor nagyvonalúan elsiklunk az anyagi kompenzáció felett;
• a tanárok bérért (igaz, nem túl magas bérért…) oktatját, tanítják, nevelik, foglalkoztatják gyermekeinket, de senki nem ad anyagi ellenszolgáltatást, órabért vagy túlórapótlékot, annak a szülőnek, nagyszülőnek, aki órákon át csináltatja gyermekével a házifeladatát, magoltatja a kötelező verset, vagy varrja számára a farsangi jelmezt;
• az orvosok, ápolók, egészségügyi kisegítő személyzet abból él (anyagi értelemben), hogy beteg szeretteinket ellátják, ápolják, de nem jut eszébe senkinek anyagilag kompenzálni azt a feleséget vagy édesanyát, aki éjt nappallá téve ül férje vagy gyermeke betegágya mellett;
• a barátunk, országos cimboránk empatikus képességeit latba vetve, értő figyelemmel és ingyen hallgatja lelki kiborulásainkat, miközben súlyos pénzeket fizetünk ugyanezért a pszichiáterünknek, pszichológusunknak, coachunknak, esetleg az ezoterikus tanácsadónknak.

és így tovább és tovább… Ijesztően hosszan lehetne sorolni az „anyaságtól” kezdve, a „gondoskodáson” át, a „nevelésen”, a „szocializáción”, vagy épp a „közösségi normák és értékrendek átadásán” keresztül a „betegápolásig” vagy az „önkéntességig” azokat a tevékenységeket, amelyeket gyakorlatilag nem tekintünk munkának, számunkra egyszerűen láthatatlan (hobbinak vagy természet adta, ösztönös kötelességnek vesszük?!), így ódzkodunk megfizetni ezek elvégzésének valódi értékét. Ennek tükrében persze érthető, hogy nem kicsi társadalmi méretű meghökkenést, értetlenséget, sőt felháborodást, éles kirohanásokat, vérre menő vitákat idéz elő, ha a láthatatlan munka egy-egy – talán mondható, hogy precedens értékű – esetben mégis láthatóvá válik:

2015-ben Argentínában a házasságban élő nők “gazdasági függőségének” ellensúlyozásaként, bevezettek egy pénzügyi kompenzációs lehetőséget. Ez a gyakorlatban úgy jelent meg például, hogy amikor egy közgazdasági diplomával rendelkező, ám a szakmájában nem dolgozó, hanem a családja és gyermekei mellett háztartásbeliként tevékenykedő feleséget 27 évnyi házasság után elhagyott a férje, a 60 éves asszony – aki a végzettségének megfelelő munkát már képtelen volt találni, sőt a nyugdíjához sem voltak meg a szolgálati évei – bírósághoz fordult, amely összesen 8 millió peso, azaz 173 ezer dollár kártérítésre ítélte az egykori férjét. Más szavakkal: a bíróság az asszony otthoni anyagilag el-nem-ismert munkavégzéséért mintegy havi 150 ezer forintot ítélt meg. 

De a kínai polgárjogi törvények szerint is, annak a házastársnak, aki több feladatot vállal a gyermekek és idősek ellátásában, a háztartásban, a ház körüli munkák elvégzésében, válás esetén jogában áll kompenzációt kérnie. 2021-ben meg is született egy óriási feltűnést keltő unikális ítélet: a kínai bíróság a feleségét 5 év után elhagyó férjet 50 ezer jüan (2,5 millió forint) kárpótlás megfizetésére kötelezte a felesége által éveken át végzett ingyenes többlet (a férj számára „láthatatlan”) házimunkáért cserébe.  

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), adatai szerint a 15 és 64 év közötti korosztályban a kínai nők átlagosan 234 perc (3,9 óra) térítésmentes házimunkát végeznek naponta, míg a férfiak csupán 91 percet (1,5 óra).

Talán itt az ideje, hogy a bíróságok mellett, mi is szembenézzünk a láthatatlan munkával kapcsolatos paradigmáinkkal (is!), nemcsak azért, mert az anyagilag el-nem-ismert munka értéke nemzetgazdasági méretekben is jelentős, egyes kalkulációk szerint akár a GDP 25%-t is elérheti, hanem mert időráfordítás tekintetében is hasonló, ha nem több időt töltünk el a "láthatatlan" feladataink elvégzésével, mint a termelő-szolgáltató munkahelyi elfoglaltságainkkal!