Ki mit tud

Vezet a tangó

Barabás Béla, az argentin tangó improvizációs ágát képviselő táncművész, tangótanár gondolatai ritmusában:

Mikor esténként ülök, és nézem a táncoló párokat, többször azon merengek, vajon egy férfi miért is kell tudjon táncolni. A válasz pofonegyszerű:Döntések és tettek rajzolják tele a termet, a férfi/vezető és nő/vezetett csakis egymás dinamikájára számíthat. Nincsenek sémák vagy előre megmondott lépéssorok és ritmikák, melyekhez idomulni kellene. Nem marad más csak az egymásrautaltság. A férfinak/vezetőnek mindig meg kell határoznia, mit fognak tenni. Döntések sorozata fut végig a férfi/vezető fejében, mi lenne épp a legmegfelelőbb, és utána megteszi a lépést. De ha a fejében nincs semmi, vagy nem tud dönteni, akkor nem is lesz mit megvalósítania. Ebben a „táncban” nincsenek sémák. Nincs levert cölöp, ami segít az eligazodásban. A nő/vezetett várja a tettet, amihez csatlakozhat, ha elfogadja a döntést és követni akarja azt. Egy határozott férfi/vezető pedig meghozza a döntéseit, ezeket kifejezi, energiát fektet beléjük és elfogadja a következményeket. A nők/vezetettek emelik a férfit/vezetőt férfivá/vezetővé. Minden lépés egy döntés, és a döntés elfogadásnak következménye egyben. A döntések határozzák meg az életet, de ha a férfi/vezető képtelen meghozni ezeket, abból nem születik tánc, de más sem.Ezért szokták mondani: „Ha a férfi tud táncolni, akkor a pár is tud.”

Emelkedik a sorompó!

A Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal statisztikája szerint 2018 harmadik negyedévének végéig 148 százalékkal több külföldi érkezett Magyarországra munkavállalás céljából (de szignifikánsan nőtt az itt tanulni szándékozók száma is), mint egy évvel ezt megelőzően. Míg 2017-ben a tartózkodási engedélyért folyamodók harmadának volt célja a munkavállalás, illetve a jövedelemszerzés, 2018-ban ez már az érkezők több mint felére volt igaz – és ez a tendencia folytatódik!

A külföldi munkavállalók számának látványos növekedése, egyértelműen a fokozódó hazai munkaerő-hiányra vezethető vissza.  2019-ben Magyarországon munkavállalási engedéllyel foglalkoztatható harmadik országból - azaz nem uniós országból - érkező állampolgárok legmagasabb számát 57 ezer főben határozták meg, amely keretszám nagyobb a 2018-as évi 55 ezer főnél, de (még) alacsonyabb a 2017-ben érvényben lévőnél, amikoris 59 ezer harmadik országból érkező állampolgár dolgozhatott Magyarországon egyidőben. 

2021 nyarán pedig a kormány úgy döntött, hogy a külföldi tulajdonban álló vállalatok a létszámuk 20 százalékáig alkalmazhatnak külföldi munkaerőt az addigi 10 százalék helyett. A magyar munkaügyi szabályzás szerint, munkavállalási engedély akkor kerülhet kiadásra, ha az adott munkakörre nincs helyi (azaz magyar) munkaerő. A döntéssel az ezen felüli korlát lazítása történt meg.

Természetesen a magyar munkaerő-piacon megjelenő plusz - külföldi - munkaerő enyhít(het)i a munkáltatók gondjait, legalábbis ami pusztán a létszámok biztosítását illeti, de azokon afoglakoztatókon nem segít, akik továbbra is a magyarországi „olcsó” munkaerőben - legyen az honi vagy külföldi - bízva működtetik vállalkozásukat. A környező, nem uniós, harmadik országból (Ukrajnából, Szerbiából) érkező vendégmunkások bérigénye látszólag könnyebben összhangba hozható a foglalkoztatói minimalizációs törekvésekkel, de a foglalkoztatásukkal jár addicionális költségek, mint az utaztatás, a szállásoltatás, a beillesztés-orientáció, az átképzés-felkészítés, esetenként a nyelvoktatás (az Ukrajnából vagy Szerbiából érkezők egyre nagyobb számban nem beszélnek magyarul) bizony megnyomja a költségkereteket. A munkáltatóknak el kell felejteniük a minimálbéren való foglakoztatás paradigmáját.

  Valamelyik zsebükbe (bér-jövedelem; képzés-oktatás; utaztatás-szállás) bele kell nyúlniuk és mindenképpen meg kell fizetniük a hosszútávú, sikeres és eredményes foglalkoztatás, a korábbi évekhez, évtizedekhez képesti többletköltségeit.

Aztán az, hogy a megfelelő munkaerő-biztosításának magasabb költségei hogy 's miként gazdálkodhatóak ki az adott vállalkozás esetén, a következő nagy talány, amely miatt joggal fájhat a vállalatvezetők feje.

"...akkor az erő munkát végez"

Szentfoci

1992 nyarán a Silvio Berlusconi neve fémjelezte AC Milan 18,5 milliárd lírát – 13,5 millió fontot – fizetett a Torino FC huszonhárom éves, de már válogatott balszélsőjéért, Gianluigi Lentiniért, aki ezzel a világ akkori legdrágább játékosa lett.

A transzfer összegének híre azonban még a Vatikánban is kiverte a biztosítékot. 

Az Apostoli Szentszék félhivatalos napilapja, a L'Osservatore Romano istentelennek nevezte a klubok átigazolási politikáját, a kétkezi melósok megalázásaként ítélte el, és a munka méltósága elleni támadásnak („an offense against the dignity of work”) nevezte „Gigi” átigazolását. Lentini akkor még maga is leszegett fejjel szégyenkezett kissé, hogy egyetlen meccsért többet kap, mint amennyit az apja ácsként egész évben keres, de utána azért elég gyorsan feláldozta magát az anyagias világ oltárán… És bár góljaival és gólpasszaival olasz bajnoki címhez és BL-döntőhöz segítette a Milant, az égi igazságszolgáltatás mégis utolérte őt. Egy évvel a transzferrekordot jelentő átigazolás után, 1993 nyarán autóbalesetben törte össze magát és kómába esett. Az isteni kegyelemnek köszönhetően azonban felépült, a pályára is visszatért, de már csak önmaga halovány porhüvelyeként.

Azóta persze sok víz folyt le a Tiberisen, és a Vatikán szociális érzékenysége, a dolgozó hívők iránti elkötelezett kiállása talán még nőtt is, de Ferenc pápától mégsem valószínű hasonló kinyilatkoztatás, noha a focistabérek a transzferáraikkal jól korreláló módon az eget verdesik, az elmúlt évtizedekben megsokszorozódtak, amely keresetnövekedést a munka világában (nem a jövedelem abszolút nagyságát, csak  a növekedés ütemét tekintve) talán csak az IT szektor programozói tudnak felmutatni.

Az egészségügyi és az egészségügyben dolgozók májuseggye

Kalauznélküliség

1832-ben indult az első omnibusz-járat Budán. A 12-24 személyt befogadó járműveken csak ülőhely volt, megállóhely viszont nem, a le- vagy felszálló utasok bárhol leinthették a kocsist. 1866-ban helyezték üzembe az első lóvasútvonalat a mai Kálvin tér és az Újpesti vasúti híd között. Az emeletes kocsik mintegy 60 férőhellyel rendelkeztek. A Fogaskerekű vasutat a Svábhegyen 1874-ben adtak át a forgalomnak. 1889-től járt villamos, 1894-től földalatti vasút, 1915-től pedig autóbusz. A viszonylag ritkán járó tömegközlekedési eszközökön gyakran fürtökben csüngtek az utasok, és az is közös volt bennünk, hogy a menetdíjat a kalauznak kellett leróni, illetve az előre megváltott jegyet neki kellett bemutatni, vagy vele kellett kezeltetni. Ugyancsak a kalauz munkaköri feladataihoz tartozott a megállóból való induláskor a vezetőnek jelezni, hogy  már nincs le- vagy felszálló.

A kalauzkodás azonban nem volt túl népszerű meló, a hatvanas évek közepére komoly létszámhiány alakult ki a szakmában, így részben emiatt, részben pedig a „robotizáció” térnyerése okán (jegylyukasztó automata, indításjelző hang és fényjelzés, elektromos vészcsengő, stb.), a BKV 1969. július 1-jén valamennyi járművén bevezette a kalauz nélküli üzemmódot. Munka(kör) viszont nem vész el csak átalakul, a kalauz nélküli szolgáltatással egyidejűleg ugyanis megjelentek a már kifejezetten a bliccelők elcsípésére szakosodott jegyellenőrök.

Nyílt bérkommunikációt!

Karrier coaching - misztifikálatlanul

Ahol apa vigyáz a gyerekre

Ausztriában, a 2019 őszétől érvénybe lépett szabályozás értelmében, az újdonsült apukák – ha a gyermekük születését megelőzően legalább három hónappal jelezték a várható gyermekáldást a munkáltatójuknak – egy hónap apaszabiban, úgynevezett Papamonat-ban (papahónapban) részesülhetnek, míg nálunk, Magyarországon, egy gyermek születése esetén „mindössze” öt (ikergyermekek születése esetén hét) munkanap pótszabadság illeti meg az apát, melynek idejére az apának távolléti díj jár.

Finnországban a jelenlegi szabályozás szerint 4 hónap fizetett szabadság jár az anyáknak a szülés után, az apáknak pedig körülbelül két hónap. 2021 őszétől, azonban már mindkét szülő 7-7 hónap, rugalmasan felhasználható szülési szabadságra lesz jogosult. Spanyolországban 2021. január 1-től, 16 hét fizetett szabadság jár az apukáknak, - pont annyi, mint az anyukáknak! - gyermekük születése után. Ezzel a spanyol apanap az egyik legbőkezűbb juttatás Európában. Hozzátéve, hogy amúgy a spanyolországi szülési szabadság az egyik legrövidebb...

De még mielőtt elkezdnénk a sógorokra mutatgatni, hogy lám, ők, ott a hófödte Alpokban, már megint mennyivel előrébb/magasabban/jobban járnak, mint mi, itt a Kárpátok ölelte teknőben, érdemes azt is meghallani, hogy a „papamonat” idejére az osztrák apukák fizetés helyett napi 22,6 euró, vagyis összesen mintegy 700 euró támogatásban részesülnek (a havi bruttó átlagbér egyébként 3650 euró felett van odaát!), vagyis ez a lehetőség sokkal inkább a magyar – igaz, csak az anyukáknak járó – csecsemőgondozási díjra (CSED-re) hasonlít, mintsem fizetett távollétre.

A csecsemőgondozási díj (CSED) a gyermek születéséhez kapcsolódó, a kieső jövedelem pótlását szolgáló, egészségbiztosítási jogviszonyhoz kötött, pénzbeli juttatás, amely a születést követő 168. napig jár, és mértéke a napi jövedelem 70%-a.

Eme friss, trendi, és mindenképpen előre mutató osztrák rendelkezés, ha tömegesen nem is, de várhatóan azért megnövelheti (de önmagában nem garantálja!) az apukák kedvét, hogy a baba születése utáni nagyon fontos – és az egész család számára elég „húzós” – időszakban otthon legyenek, segítve, támogatva az anyukát, no meg az új jövevényt, hogy bele tudjanak rázódni a családalapítás vagy családbővülés teremtette merőben új helyzetbe (Japánban például, ahol legalább hat hónapnyi fizetett szabadságot kínálnak a gyermek születése után az apáknak, 2017-ben - amikoris mindössze húszból egy apa élt ezzel a lehetőséggel - a valaha mért legalacsonyabbra esett vissza a születések száma).

Persze mindez azt is jelenti, hogy amíg sógorkoma – a sógorasszonnyal együtt – otthon babázik, a kieső munkavégzését a munkahelyén valakinek pótolni kell. És bár csak egy hónapról van szó, vélhetően ez a pótlás – ha nem tudják belső munkaszervezéssel, esetleg időszakos munkaerő-kölcsönzéssel megoldani – vélhetőleg keletről, nem kis részben Magyarországról fog történni, tovább súlyosbítva a hazai munkaerő-piaci helyzetet. Másrészről viszont kiválóan illeszkedik a fejlett ipari országokban egyre inkább jellemzővé váló munkaidőcsökkentési törekvésekbe. 

És bár lehet, hogy az anyagi javak növekedése determinálta életszínvonal nem emelkedik (netalántán még csökken is valamicskét), de egyúttal egy teljesebb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb életvitelre (és munkavégzésre) adatik meg a lehetőség. Erre pedig tényleg lehet némi „irigységgel” gondolni…

Normaemelés, Berlin, 1953

1953 tavaszán már az NDK-ból nyugatra menekülők rendkívül magas száma miatt kialakult munkaerő-hiány olyannyira veszélyeztette az NDK-át (riasztóan elfogyott a német munkáskéz, mert a megelőző években évente átlag 200 ezren hagyták el az országot és ez szó szerint összeomlással fenyegette a teljes kelet-német gazdaságot), hogy a szovjet vezetés az elégedetlenkedő keletnémet tömegek megnyugtatása, migrációjának csökkentése és a távozók visszacsábítsa érdekében komoly intézkedések foganatosítására utasította a kelet-német vezetést, akik aztán 

• növelték is a fogyasztási cikkek termelését és kínálatát; 
• segítették az önként bezárt kiskereskedések újra nyitását; 
• visszajuttatták az elhagyott mezőgazdasági egységeket és birtokokat a nyugatra menekült tulajdonosaiknak (amennyiben a korábban távozók visszatértek, persze);
• megkönnyítették az NSZK-ból érkezők zónaközi utazási engedélyének kiadását; 
• eltörölték az élelmiszerjegyek korlátozását; és visszavontak egyes áremeléseket.

Azonban a rendszerből kiábrándult keletnémeteket feszítő feszültség csökkentését ezekkel az intézkedésekkel már nem sikerült elérni, mert míg a saját földön gazdálkodók, a kisiparosok és a kereskedők kaptak némi engedményeket, addig a munkásokat igen hátrányosan érintő normaemelésekhez (amely a munkaidő növekedését és a bér 10%-os csökkenését jelentette) és az általános 10%-os teljesítménynövelési elvárásokhoz nem nyúlt a kelet-német vezetés.

Márpedig nagyon nem jó ómen túlteljesített célokat és növekvő munkaidőt csökkenő (teljesítmény)bérrel elismerni…

A mozgolódások a Stalinallee erőltetett presztízsberuházásokat végző, sztahanovista építőmunkásai körében kezdődtek meg. Majd június 15-én, a Stalinallee-hoz közeli friedrichshaini kórház építőmunkásai sem vették fel a munkát. Június 16-án már közel ezren tüntettek Berlin szerte. Június 17-én pedig az építőmunkások sztrájkja a kommunista rendszer, illetve a proletár-diktatúra elleni nyílt felkelésként átterjedt az egész országra, amelyben több mint 270 településen, 600 üzemben, 300-400 ezer, jórészt munkás vett részt. A tiltakozó tömegek ekkor már – messze meghaladva a normaemelés visszavonásának igényét – szabad választásokat, a politikai foglyok szabadon bocsátását, és Németország egységének visszaállítását követelték. A zavargások kezelésének érdekében a szovjet megszálló hatalom június 17-én délután kihirdette a szükségállapotot és a Volkspolizei (állami rendőrség) karhatalmistáival együttműködésben fegyverrel lépett fel a tüntető felkelők ellen. Június 18-ra a helyzet normalizálódott.

A helyzet megoldása során mintegy 20 ezer személyt letartóztattak, 3 ezer főt börtönbüntetésre, 1200-at kényszermunkára ítéltek, 150-200 tüntető életét vesztette, 21 személyt pedig a statáriális bíróság ítélt halálra és végeztetett ki, így minden visszazökken a megszokott kerékvágásba, ahogy azt Bertolt Brecht a fenti események ihlete A megoldás című költeményében meg is fogalmazta: 

Valentin(a)

Az Úr napjától az ötnapos munkahétig

Nagy Constantinus, az első keresztény római császár, már 321-ben állami ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította a vasárnapot (az Úr napját), majd négy évvel később az általa elnökölt niceai zsinat végérvényesen vasárnapra tette a keresztények heti ünnepét, amelyen munkavégzési tilalmat is előírtak (hogy a hívek részt vehessenek a szintén kötelezővé nyilváníttatott templomi istentiszteleten). Magyarországon mindez – a vasárnapi munka tilalma és a templomlátogatás kötelezettsége – Szent István, majd 1092-ben Szent László törvénykezéseit követően vált gyakorlattá.

Az 1700-1800-as évekre azonban a gőzalapú iparosodás, a nagyüzemi mezőgazdaság, illetve a nagyszámú városi gyári munkás megjelenésével a keresztényi kötelezettségek lanyhulni kezdtek, olyannyira, hogy a vasárnapi munkavégzés tilalma gyakorlatilag feledésbe is merült, így a gyári munkások az első ipari forradalom óta „joggal” követelték a napi 14-16 órás, és a heti hétnapos munkaidő csökkentését. Magyarországon ez utóbbi 1891. január 31-én teljesült, amikor az Országgyűlés elfogadta azt a jogszabályt, amelynek első paragrafusa kimondta:

"Vasárnapokon, valamint Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen, a magyar szent korona országainak területén az ipari munkának szünetelnie kell." A 3. paragrafus azonban felhatalmazta a kereskedelmi minisztert, hogy saját jogkörben határozza meg

  "azon iparnemeket, melyeknél azért, mert az üzem félbeszakítása lehetetlen, vagy a folytonos üzemben tartást a fogyasztó közönség vagy a közforgalom igényei vagy valamely hadászati vagy egyéb közérdek, jelesen ipari indokok feltétlenül megkövetelik, az ipari munka az első szakaszban megjelölt szünnapokon is végezhető lesz"Ilyenkor a munkát úgy kellett szervezni, hogy a munkások legalább havonta egy, vagy minden második hétben legalább egy fél vasárnapig munkaszünetet élvezhessenek.

Aztán 1919-ben a frissen alakult Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) első egyezménye a munkaidőt szabályozta: az iparvállalatoknál napi nyolc és heti 48 órát írt elő, ezt az elvet 1930-ban kiterjesztették a kereskedelemben és az irodákban dolgozókra is (jóllehet az egyezményt csak kevés tagország ratifikálta).

Magyarországon is csak 1937-ben emelték törvényi erőre a 8 órás munkanapot és a legfeljebb 48 órás munkahetet. A heti munkaidő aztán 1967-től 44, 1989-től 40-42 órára csökkent, majd 1992-től valósult meg a 40 órás munkaidő, amelynek alapesete a szombatnak és a vasárnapnak a munkamentessége, azaz a megszokott normál vagy 5+2-es munkarend, ugyebár).

Moltoronydolgozók

Határfestők

Az államhatárt az átkelőhelyen 20 cm széles piros sávval és az út tengelyébe süllyesztett határcsappal kell megjelölni.írja elő egy a magyar – és akkor még – jugoszláv államhatár megjelölésére és karbantartására köttetett 1981-es egyezmény.

Ezen múlt évezredi megállapodás értelmében, 2021. június 10-én az ország legújabb határátkelő-helyén, a magyar Kübekháza és a vajdasági Rábé között, a geodéziai mérések elvégzését követően, piros sávval és határcsappal jelölték meg a magyar–szerb államhatárt a magyar és a szerb határőrizeti szervek felügyelete mellett.

Az államhatárok vonalának megjelölése, a határjelek karbantartása, illetve az ezzel kapcsolatos földmérési munkálatok felügyelete, valamint az államhatár dokumentálása és ellenőrzése a Lechner Tudásközpont Alaphálózati és Államhatárügyi Osztály munkatársainak munkaköri feladata. Az államhatárüggyel foglalkozó szakemberek ritkán tartózkodnak az íróasztaluk mögött, szó szerint hetedhét határon, hegyen-völgyön, erdőn-mezőn és aszfalton keresztül-kasul járva jelölik ki Magyarország hét szomszédos országgal közös határvonalát, és tartják karban a határköveit, határcsapjait és egyéb jelzéseit.

A munkásmegbecsülés egy svéd módja

Svédország a 20. legvonzóbb ország a világ minden tájáról érkező munkavállalók számára – legalábbis a HSBC Bank rangsora szerint. És ez nem is egy nagy csoda, hiszen az ország természeti adottságaiból adódó hideget, valamint a svédek "köztudomású" hűvösségét is kiválóan ellensúlyozza, hogy Svédországban tiszta a levegő, összhangban lehet élni a természettel, ingyenes az oktatás, jó az egészségügyi ellátás, és egészen magasfokú a munkavégzés, illetve a munkáját jól végző ember – nem feltétlenül anyagi – megbecsülése. Az alábbi, a stockholmi metróban található dísztáblával például nemcsak a tervező, hanem az asszisztens, és a csempe-burkoló munkatárs munkáját is szemmel látható módon elismerik.

Ahol az együttműködést nem kell fejleszteni

A David Attenborough Fans egy bejegyzése szerint egyszer egy antropológus a következő játékot ajánlotta egy afrikai törzs gyerekeinek: Egy kosár finom gyümölcsöt tett a közeli fa tövébe, majd azt mondta nekik: "az első, aki a leggyorsabban a fához ér, megnyeri az egész kosár finomságot." Amikor jelzést adott nekik, hogy mehet a verseny, meglepődött, mert a gyerekek kézen fogva, együtt sétáltak oda a fához, majd egyformán osztoztak a kosár tartalmán. Amikor az antropológus megkérdezte tőlük, miért tették ezt, hiszen végül is mindegyikőjüknek lehetősége lett volna megnyerni az egész kosárnyi gyümölcsöt, a gyerekek meglepődve azt válaszolták: "Ubuntu", ami szabad fordításban olyasmi jelent, hogy: ÉN vagyok, mert MI vagyunk.

Pünkösdi királyság!

Pünksöd hétfő 1993 óta munkaszüneti nap idehaza: KIRÁLYSÁG!

A Pünkösd eredendően a zsidó nép ünnepe volt, egyfajta aratási előtti hálaadás, majd a mózesi törvényhozás emléknapja lett, de a keresztény egyház annak emlékére tartja, hogy Jézus mennybemenetele után (a Húsvétot követő ötvenedik nap) a Szentlélek hatalmas zúgás és heves széllvész kiséretében, lángnyelvek alakjában leszállt az aznap összegyűlő apostolokra, betöltötve őket megvilágosító, lelkesítő, szeretetet sugárzó kegyelmével. Ezt követően alakultak meg az első keresztény gyülekezetek, így tehát Pünkösd a keresztény egyház szülinapja, a Húsvét és a Karácsony után a kereszténység harmadik legnagyobb ünnepe. 

Mindezeken felül azonban a magyar kultúrában számos, kevésbé szakrális szokás is kötődik a Pünkösdhöz, amelynek több eleme a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza. Az egyik legismertebb, de a gyakorlatból egyre inkább kikopó hagyomány a pünkösdi-király választás. Az egykori szokás szerint, ügyességi versenyeken (lóvaglás bikahajsza, bothúzás, rönkhúzás, kakaslövés, kaszálás) választották ki a pünkösdi királyt (a legügyesebb, legrátermettebb legényt), aki aztán minden lakodalomba, mulatságra, ünnepségre hivatalos volt, a kocsmákban ingyen ihatott, a fogyasztását pedig a közösség fizette. Ez a "munkakör" határozott ideig, egy hétig, de akár egy évig is tarthatott, mindenesetre rövidnek tűnt (legalábbis a pünkösdi király számára), tartja is még magát a mondás, hogy ”rövid, mint a pünkösdi királyság”. 

De sok egyéb hiedelem is kötődik a Pünkösdhöz:

• míg a májusi eső aranyat ér, addig a pünkösdi eső ritkán hoz jót;
• aki Pünkösd hajnalban születik, szerencsés lesz;
• a hajnalban merített kútvízben való mosdás egész évre elűzi a betegséget;
• a teheneket nyírfaággal kell veregetni, hogy jól tejeljenek;
• van ahol kenyérhéjat égetnek ilyenkor, hamuját pedig a gabonaföldre szórják, hogy jó termés, gazdag aratás legyen;
• ha szép az idő, akkor jó lesz a bortermés.

A lényeg azonban leginkább mégiscsak az, hogy Pünkösdre befejezi a tél utáni ébredezését és tavaszi nyújtózkodását a világ, már teljesen feléled a természet, zsong az élet. Tudták a régiek, hogy ilyenkor – a nagy nyári munkák előtt – érdemes megállni egy pillanatra, élvezni a természet varázsát, ünnepelni és köszönteni kell az új életet (no meg imádkozni a bő termésért, gyermekáldásért). Erre szolgál a Pünkösd. És bár a Pünkösdhöz fűződő népszokásokat már egyre kevésbé tartjuk, de a pünkösdi munkaszüneti nappal nekünk is megvan a lehetőségünk arra, hogy még ha csak egy hosszú hétvége erejéig is, de megálljunk, egy röpke időre félretéve a munkát pihenjünk, kimenjünk a szabadba, élvezzük a jó időt, és csodáljuk a természet nagyságát.

Time-Management & Work-Life Balance '51

Az alább olvashatóak Kalmár László matematikaprofesszornak, a szegedi egyetem egykori rektorának saját feljegyzései, amely a világhírű tudós, és egyben egy igen magas (vezető) beosztású közalkalmazott időgazdálkodásának és munka-magánélet egyensúlyozásának hiteles krónikái 1951-ből:

Lecsúszott a dobogóról az adóékünk

2000-2002 között a magyar adóék (az, amelyik a magánszférában dolgozó, egyedülálló, gyermektelen és az átlagjövedelem szintjén kereső munkavállalóra vonatkozik) Belgium mögött a második legnagyobb volt az OECD országok között és durván 54-56 százalék között mozgott. A 2003 és 2005 közötti adócsökkentések következtében ez 50-52 százalékra mérséklődött, majd a 2007-es adóemelések után 2009-ig ismét 53-54 százalékra emelkedett, amivel sikerült újból megszerezni az ezüstérmet az OECD-rangsorban. A 2010-es adócsökkentés több mint 6 százalékponttal csökkentette az adóéket, melynek hatására az 46,6 százalékra "zuhant". A 2011-es adóváltozások után (egykulcsos szja, magánnyugdíjpénztári járulék átirányítása az állami nyugdíjrendszerbe) 49 százalék fölé nőtt az adóék, ami 2016-tól indult csökkenésnek elsősorban az évi 2 százalékpontos szocho-csökkenés okán és 2020-ban 43,6 százalékra csökkent, amivel már csak hetedikek vagyunk a nemzetközi rangsorban.  

Adóék tekintetében az első helyet stabilan Belgium foglalja el 50 százalék feletti szinttel. Az „irigyelt” országok élén pedig Chile áll 7 százalékos adóékkel, míg Európában Svájc 22 százalékkal.

A magánszférában dolgozó, egyedülálló, gyermektelen és az átlagjövedelem szintjén kereső munkavállalókra vonatkozó statisztikai számok önmagukban nem mutatnak túl jól, de ha a vizsgált célcsoportot szegmentáljuk, akkor a kép még kuszábbá válik:

• az alacsony jövedelműeknél a nulla forinttól belépő szja- kulcs miatt kifejezetten magas a magyar adóterhelés.
• az átlagjövedelemmel rendelkezők esetén - az egykulcsos szja miatt - mintegy 10 százalékponttal az OECD átlag felett van az adóék. 
• a többgyermekes családoknál azonban már az adóterhelés közel van az OECD átlaghoz, de ennek árát, szó szerint!, az alacsony jövedelműek fizetik meg.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a Magyarországon megjelenő súlyos munkaerő-hiány nem oldódhat meg a cégek sajáterőből finanszírozott béremeléseiből. Ez ugyanis olyan költségnövekedéssel (adó és járulékteher növekedéssel) jár együtt, amelyet csak a legtőkeerősebb piaci szereplők bírnak el. A munkaerő-piaci versenyképesség megtartása, pontosabban visszaszerzése érdekében tehát, a hazai vállalkozások jelentés része nem gondolkodhat – jelentős mértékű – bérfejlesztésekben, így kénytelenek a HR stratégiai hangsúlyokat a megtartásra (a fluktuáció csökkentésére), illetve az elkötelezettség – nem béralapú – növelésére helyezni. 

Ehhez viszont már kevésbé kontrollerek, pénzügyesek, esetleg gazdasági vagy adóügyi szakemberek, hanem sokkal inkább felkészült, innovatív és nem kevés gazdasági-gazdálkodási vénával megáldott HR-esek kellenek.