RIKKANCS - rikoltozás három műszakban
A századforduló idején, a tömegsajtó megszületését követően az eladott lapok példányszáma az egekbe ugrott, nem kis részben az utcán rohangáló, hangosan rikoltozó rikkancsoknak köszönhetően. Ezek az utcai újságterjesztők - akik lehettek a lapszerkesztőségek által foglalkoztatott „házi”, vagy „szabadúszó” újságoslegények is - közötti hierarchia szerint a főrikkancs szervezte a munkát: a rikkancscsapatok pókhálóként szőtték be a várost és a napilapok (reggeli, délutáni, esti) kiadásához igazodva, gyakorlatilag három műszakban, staféta-szerűen terítették a lapokat.
A tapasztalt, idősebb rikkancsok, akik sok esetben maguk is gyerekek voltak még, az utcákra mentek és kb. 300 lépésre megálltak egymástól. A jól futó fiatalok (elosztók) az adott lapok kiadóhivatala előtt gyűltek össze és várták, hogy megérkezzenek a reggeli kiadások, amely lapkötegeket aztán a futók szétkapkodták, és egy példányt a kezükben lobogtatva, teli torokból rikkantva a legújabb szenzációkat
Lebukott a panamázó politikus!”Újabb fejlemények a budai gyilkosságban!”Óriási szenzáció! Tóth Gergely felszámoló urat megverte egy medve a háza kertjében!”A lengyelek az éjjel betörtek német földre! A német hadsereg osztagai fegyverrel válaszoltak a támadásra!"
mindenki a saját „területe” felé vette az irányt, a már ott álldogáló rikkancstársnál hagyva aztán egy-egy köteg újságot. Fél óra sem kellett hozzá, és a főváros külső kerületeiben is hallhatták, és persze olvashatták a friss (bulvár) híreket.
Ezek után nem véletlen, hogy a kor embere úgy vélte, hogy az a fiatal, aki rikkancsnak áll, nem fog elzülleni, ugyanis az egész napi kemény lótás-futás-rikoltozás után, már nem bírja törni a fejét semmilyen rossz dologban.
Az új lapok egymás után jelentek meg, így bőven akadt terjesztői munka, és rikkancs szinte bárki lehetett, ha bírta a melót. Kicsit később az 1910-es években aztán a rikkancsrendelet szerint sánta, testi hibás, vagy 18 alatti (kiskorú) már nem volt alkalmazható ebben a munkakörben. A szigorítások ellenére azonban nem csökkent a rikkancsok száma, és bár Krúdy Gyula már 1926-ban elsiratta a rikkancsszakmát, az 1930-as évek elején, csak az Est-lapok mintegy 6100 utcai terjesztőt foglalkoztattak.
Villamospostás
A szombathelyi villamost három motorkocsival 1897. június 4.-én indította el a Vasvármegyei Elektromos Művek a szombathelyi vasútállomás régi épülete és a Püspöki Iskola, majd később a Kálvária között.
Így Budapest és Pozsony után Szombathely lett a harmadik magyarországi város, ahol ekkoriban villamos közlekedett, amely azonban attól vált igazi kuriózummá, hogy mozgó postaládaként is szolgált. A szerelvények elejére levélszekrénykéket helyeztek el, így, amerre a villamos járt, mindenki bedobhatta a leveleit, melyeket aztán a posta környékén ürítettek. Ezt a szolgáltatást az évszázad elején vezették be és nagyjából 50 évig működött is.
A szombathelyi villamás-hálózat, amely kezdetben évi 2-300 ezer, majd a hosszabbítás után már 1 milliónál is több, az 1970-es években pedig az évi 7 milliót is meghaladó utast szállított, utolsó, 6-os számú kocsija 1974. augusztus 20-án 20.44 perckor gördült be a Kálvária utcai remízbe.
FEDÉLZETI MÉRNÖK - az égi mindenes
A (polgári) repüléssel kapcsolatban a legtöbb repkedő turista számára a hajózó személyzet kimerül a pilótákban és a légi-utaskísérőkben, pedig a többmotoros repülőgépek megjelenése óta számos egyéb hajózó is szerepet kapott, illetve munkakört töltött be a repülőgépek fedélzetén. Ilyen volt a fedélzeti – kezdetekben -szerelő, majd -technikus, végül – -mérnök, aki közvetlenül foglalkozott az adott repülő-technika műszaki üzemeltetésével égen és földön egyaránt (üzemanyag, nyomás, hidraulika, áramellátás, fagyvédelem, oxigén, világítás, hűtőrendszer, a repülés előtti műszaki ellenőrzés, tömeg és egyensúly kalkuláció, a repülés különböző szakaszaiban a megfelelő teljesítmény beállítása, stb.).
Bár a fedélzeti mérnökéhez hasonló munkakörök manapság is megtalálhatók néhány nagyobb merevszárnyú repülőgépen, helikopteren, sőt űrrepülőn, az 1970-es évektől kezdődően azonban az integrált áramkörök megjelenésével, a különféle rendszerek kezelésének automatizálásával és az adatfeldolgozás felgyorsulásával fokozatosan csökkent az igény a pilóta fülke harmadik ülésének fenntartására, az esetleges műszaki, mechanikai problémák megoldása is a két pilóta valamelyikére hárul.
Magyarországon a MALÉV által üzemeltetett utolsó Tu-154-es 2001. március 28-i utolsó replését követő, a légi forgalomból történő kivonása pecsételte meg végérvényesen a fedélzeti mérnökök sorsát, amely egyben azt is jelentette, hogy ez a szakma, végleg megszűnt a hazai polgári repülésben.
BÜFÉDÁMA
A dolgozó nő mind szegény nő: csak a kitartott nőknek egy része él jól és fényesen" (Népszava, 1914. január 15.)
1914. január 10-én a Duna által partra vetett díszes utazókosárban „körülbelül 30 éves, keresztény típusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű” nő holttestére bukkant két kavicsszállító bérfuvarozó. És bár „ékszert, fésűt vagy más e fajta tárgyat” nem találtak a holttest mellett, amelyet „fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke-dísszel” borított, a holt lány jóltápláltságából és ápoltságából egyértelműen látszott, hogy jómódú tetemmel van dolguk. A későbbi nyomozás meg is állapította, hogy az áldozatot „aki dúsgazdag barátja jóvoltából százezreket érő ékszer birtokába került, ezért a kincsért tette el láb alól a házvezetőnője, Kobory Róza és ennek szeretője, Nick Gusztáv facér péksegéd”.
Az akkori bulvársajtó az ügyet persze szenzációként és minden részletre kiterjedően tálalta és taglalta, azt sem rejtve véka alá, hogy az áldozat a pesti éjszaka korábbi „királynője”, a Fővárosi Orfeum Kávéház keresett büfédámája Turcsányi Emília, vagy ismertebb nevén, Mágnás Elza volt.
A büfédáma, bármily gúnyosan, sőt lekicsinylően hangzik is manapság, kifejezetten exkluzív, attraktív, ráadásul nagy meggazdagodási potenciállal, és épp ezért sok lány számára az egyetlen, a szegénységből kitörési karrierrel kecsegtető állás volt az akkori Pest – éjszakai, félvilági, dekadens – munkaerő-piacán.
Miután az orfeumban az előadás véget ért, a felajzott és műértő publikum a nézőtérről az orfeum kávéházába tódult az újabb mulatságba, ahol bájos, elragadó, de arisztokratikus viselkedésű, selyembe és bársonyba öltözött úrnők és úrikisasszonyok háziasszonyként fogadták a fáradhatatlan, éhes és szomjas éji vendégeket. Ők voltak a büfédámák, akik munkaköri kötelezettségeik és szerepeik szerint
- odaültek a vendégek asztalához (adott esetben a szeparéban…);
- segítettek az étel és ital választásban;
- megtanították a kevésbé úri vendégeket (hal)késsel és villával enni, ételt garnírozni;
- végül haza is kísértethették magukat – a saját magát ezért a kegyért igen boldognak (és szerelmesnek) vélt vendéggel…
Nos, ilyen boldog vendég volt Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros is – a mai Kiscelli Múzeum, akkori lakója – aki a nálánál vagy 20 évvel fiatalabb Elzát a találkozásukat követően mindenféle drága holmival halmozta el. Az eredetileg mosogatónőként, cselédként, felszolgálóként, majd pedig a büfédámaságig "emelkedő" felvidéki lány pedig, Krúdy Gyula szavaival élve „...sokkal butább volt – mint társnői mondták –, hogy ellentmondhatott volna a gazdag embernek”, elfogadta az ajándékokat, többel között azokat az ékszereket is, amelyek aztán a vesztét okozták…
Ez a kitartott nő, aki szegény, utazókosárban végezte életét, millió koronára rugó vagyont szerzett és havonta, az újságok hírei szerint, 25.000 korona bért kapott a gavallér gyárostól. Ez naponta 800 koronát tesz ki, annyit, amennyinél többet sok munkás egész év alatt nem keres meg. A havonta huszonötezer koronát „kereső” prostituált mellé gondoljuk oda a többi kereső nőket! Hivatalos kimutatások szerint Magyarországon 1388 nő dolgozik a bányákban. Ezeknek a nőknek, ugyancsak a kormány hivatalos kimutatásai szerint, átlagos napi keresete egy korona harminc fillér, évi keresete háromszáznyolcvan korona. A tolnai, győri, komáromi m. kir. selyemfonodákban dolgozó munkásnők kereseti viszonyairól ugyancsak a hivatalos jelentés azt állítja, hogy Tolnán egy 17 éves munkásnő napszáma egy korona tizennégy fillér, egy 16 évesé 83-86 fillér. Ezek készítik azt a selymet, amelybe a Mágnás Elzákat csomagolják. A váci szövőgyárban napi 14-15 óra munka mellett 60-80 fillér a napszám. A levélboríték-készítő munkásnők bérét mostanában javították 15 százalékkal: a javítás után az első éves munkásnők hetibére 10.50 korona. Varróleányok heti 8-10 koronás, irodai alkalmazott nők heti 25-30 koronás keresettel ezrével, tízezrével akadnak. Azt tanítják az iskolákban: a társadalom megbecsüli a munkát. A becsülésnek a mai világban nincsen más értéke, mint a pénz. Nézzétek, milyen becsülete van a hasznos és szükséges munkának és milyen a prostituált „munkájának”!Minő világ ez az isten teremtette és berendezte, pap és törvény védte világ, amelyben a nők óriási többségének csak a nyomorúság és becstelenség között lehet választania és amelyben a jólét és erkölcsi züllés szinte elválaszthatatlan a nők számára. (Népszava, 1914. január 15.)
SZEMÉTSZÁLLÍTÓ BÉRFUVAROZÓ - így szemétgyűjtöttünk mi
"Egy különös történetet olvastam a minap. Az előző századforduló idején játszódott, és egy szemetesemberről szólt, aki azelőtt vízárus volt, és ehhez a ferencvárosi partszakaszon nyerte ki a vizet a Dunából. De aztán akkora zsúfoltság lett a parton, hogy már nem fért hozzá a folyóhoz. Így lett szemetes, és hordta a város hulladékát lovaskocsijával Kőbányára, vagy ha kellett még messzebb, a szentlőrinci Cséry-telepre." Kemény István: Duna-szindróma (Budapest Nagyregény)
…hajnaltól délig összegyűjtöm a házak szemetét, szalajtom a csengettyűs fiút, jönnek a cselédek a vedreikkel, s míg ők a csengettyűsöm bájosnak mondott orcáját simogatják, én meg az oldalpallóról a nyílásba verem a mocskukat, <…> s mikor üríteném, beléreked az egész kikezdhetetlen miskulancia, kézzel kell megbontani, az ujjaimmal kikaparni, kibányászni a tömböt. <…> Kampósbotommal eloszlatom a torlaszokat, a tartály mélyére tuszkolom a rakományt, hogy a beöntőnyílás ne tömődjön el. <…> ...a szemetet Kőbányán vonatra rakják, s aztán már nem nekem büdösödik, hanem Csérynek. Igaz, hogy az ezredéves felhajtás idején rendszerint mind a húsz vonatvagon megtelt, mire kiértem, úgyhogy a rakományommal nekem kellett kihajtani egész a szentlőrinci telepig. Többet persze nem fizettek a fuvarért, és Lőrincen a lovam sem kapott abrakot, csak némi vizet…” Szvoren Edina: Titkos és általános (Budapest Nagyregény)SZTAHANOVISTA - a munka (kirakat) hőse
Az 1935. augusztus 30-ról 31-re virradó éjszakai műszakban, egy korábban mezőgazdasági alkalmi munkákból élő, de a magasabb bér reményében bányamunkássá kitanuló ukrajnai vájár (három kollégája segítségével, valamint a Centralnaja-Irmino párttitkára és egy helyi újságíró árgus figyelmétől kisér(t)ve) 5 óra 45 perc alatt, az akkori norma által előírt 7 tonna helyett, annak 14,5-szeresét, 102 tonna szenet bányászott ki.
Néhány héttel később – 227 tonnával – korábbi rekordját is messze felülmúlta, aminek eredményeként a szovjet sajtó hamarosan munkahőst (kirakatmunkást) kreált belőle, neve és arca rendszeresen megjelent újságokban és plakátokon (1935 decemberében a Time magazin címlapjára is felkerült), munkarendezvények, konferenciák, (párt)kongresszusok fő attrakciója lett, a tiszteletére vált augusztus 31. a szovjet bányásznappá, sőt a bányászvárost, amelynek közelében a rekord született róla nevezték el, illetve a nevére nevezték át. És persze felvételt nyert a kommunista pártba, sőt képviselői helyet kapott a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsában, a moszkvai Ipari Akadémián tanulhatott, majd igen magas pozíciókat kapott különböző bányaipari vállalatoknál.
Nos, ő volt Alekszej Grigorjevics Sztahanov, akinek neve – talán örökre – összeforrott az egyéni munkaversenyek és teljesítményfokozó munkavégzés később tömegmozgalommá váló, de mára már igencsak pejoratívvá vált elnevezésével. A sztahanovista persze nem munkakör volt, de mégis a kommunista klientúra egy kiemelt pozíciójává vált, hiszen maga Sztahanov is, 1943 és 1957 között például, a szovjet Széntermelési Minisztériumban látott el vezetői feladatokat, hivatalos munkaköre szerint a szocialista munkaversenyért felelt. Tette mindezt úgy, hogy Sztahanovot nem az ember feletti ereje, rendkívüli munkabírása, szaktudása, tapasztalata vagy agilitása tette a sztahanovista mozgalom névadójává (bár lánya szerint az apja „folyton azon gondolkodott, hogyan növelhetné a bánya termelékenységét”), hanem az az egyszerű tény, hogy a csákány helyett pneumatikus fejtőkalapácsot alkalmazva tudta, egyik műszakról a másikra, megsokszorozni a teljesítményét, és aztán, rövid időn belül csúcsra járatni a szocialista propaganda-munka-gépezet hatékonyságát.
HULLÁMVASÚTFÉKEZŐ - a legirigyeltebb pesti állás
1922-ben már megnyílt, de végső - mai - formáját 1926-ban nyerte el Európa leghosszabb (971 méteres) tisztán favázas, side-friction rendszerű (gravitációs elvű) hullámvasútja, amely az üzemeltető (mikor ki: az Angol Park, a Vidámpark, a Holnemvolt Park, stb.) mindenkori legnépszerűbb attrakciójának számított. Hétvégéken és ünnepnapokon akár száz méteres sor is kígyózott előtte. Példának okáért, 2014-ben, a bezárását megelőző évben, összesen 172.186 fő váltott rá jegyet, amely azt jelenti, hogy ebben az évben a Budapesti Hullámvasút szerelvényei nagyjából annyit futottak, mint a transzszibériai expressz a teljes vonalán.
A hullámvasutak közvetlen elődeinek azokat a lejtős pályákat tekintik, amelyeket az amerikai szénbányák környékén épültek ki az 1800-as évek első felében, hogy a bányavágatokban kitermelt és felszínre hozott kőszenet a bányatelepről, a gravitációt kihasználva könnyen és gyorsan a völgyekbe, a folyókhoz, a vasúthoz juttassák le. A szénszállításra kiépített kocsikon aztán időnként a bányászok is lerobogtak a völgybe…
Ezek után persze nem csoda, hogy Budapest legirigyeltebb állásai közé tartozott a szerelvények középső részén üldögélő hullámvasútfékezőé, akinek más dolga sem volt, mint hogy egész nap csak - gondolták sokan a végeláthatatlan sorban várakozva - hullámvasutazzon...
Ami azért nem volt ennyire egyszerű és teljesen felelősségmentes munkakör. 2015-ben például a fékező nélkül, de féltucat – az üzemeltetési rendet megsértő – utassal a fedélzetén indult el a hullámvasút, amely a pálya végére annyira felgyorsult, hogy az utolsó kanyarban a külső íven futó kerekek felemelkedtek a sínről - a kővé dermedt, perononfelejtett fékező szeme láttára. De személyi sérüléssel járó baleset hál’stennek nem történt sem ekkor, sem máskor, a pesti hullámvasútfékezők közel 100 éves karrierje alatt egyszer sem.
TELEFONHÍRMONDÓ
…egy újság, amit nem írnak, de mondanak. Újság, amit nem naponként vagy hetenként adnak ki, hanem óráról órára, folyton, reggeltől estig. A szociális forradalomnak ki kell törnie, mert a szocializmus fő szóvivői: a nyomdászok és betűszedők kenyér nélkül maradnak."
E sorok jelentek meg 1893. február 15-én, amikor Budapesten, négy szerkesztővel és mintegy száz munkatárssal, köztük hírolvasókkal (telefonhírmondókkal...) munkába állt a Puskás Tivadar által megálmodott telefonhírmondó
Aztán kicsit később, 1894. szeptember 26-án megalakult a Telefonhírmondó Rt., amely "legalizálta" a működést, kiépítette saját hálózatát, folyamatosan korszerűsítette a berendezéseit, bővítette és áttekinthetővé tette műsorát, majd elnyerte a rádiós műsorszórás koncesszióját is, így a budapesti rádióadások a Telefonhírmondó helyiségeiből, munkatársainak segítségével indultak el. A műsorszolgáltatás egy ideig párhuzamosan, rádióhullámokon és telefonvezetékeken egyszerre folyt, egészen a II. világháborúig, amikoris a Hírmondó vezetékrendszere teljesen tönkrement, és már soha nem is építették ki újra, így aztán, ha a hírolvasókat nem is, de a telefonhírmondókat teljesen elfeledték...
GOROMBAKOVÁCS - és nem goromba kovács
Raposáné Joli, üzemi manekenből lett az Óbudai hajógyárban gorombakovács-művezető 1974-ben. Nem goromba művezető, hanem a brutális izomzatú, kizárólag férfi gorombakovácsok művezető(nő)je. Ők dolgoztak a kalapácsgép “keze alá”, szedték ki a kemencéből a tűzforró, 20x20-as vastömböket, és kovácsolták formára azokat.
Ezekben az időkben országosan is alig volt pár ember, akik értett a gorombakovácsoláshoz, és bírta a vele járó fizikai munkát, vagy aki hajlandó volt egyáltalán a többtonnás gőz- és légkalapácsokkal izzó acéltömbökkel szobrászkodni.
A gorombakovácsoknak meg is volt a respektje! A májuselsejei felvonulásokon például, ők kapták a leghangosabb elismerő tapsot.
SCHRÖDER - akit sorsolással választottak ki
A 13. századtól kezdődően egyre inkább bevett szokássá vált, hogy bizonyos dolgokról egyszerűen sorsolással döntöttek, így például arról, hogy ki árulhatott a piac legforgalmasabb pontján, vagy hogy ki tölthetett be egy-egy monopóliumnak számító hivatást.
A középkori Brugge-ben például ilyen monopóliumnak számított a schröderség, a boroshordókat rakodó, pakoló, szállítmányozó kocsisok, fuvarosok tevékenysége. A schröderség egy igen jól jövedelmező mesterség volt, mert a gyakorlatban azt jelentette, hogy csak a schröderek rakodhatták ki a boroshordókat a kikötőben, és aztán csak ők szállíthatták el azokat a vevőkhöz saját jogú adót kivetve a hordókra. Nem véletlen tehát, hogy ez a hivatás nemcsak foglakozás volt, hanem élethosszig tartó kiváltságnak is számított. Ha egy schröder meghalt vagy valamiért mégis kiebrudalták a hivatalából, akkor az utódját nem munkakörielvárások vagy kompetenciák alapján, hanem sorsolással választották ki azok közül, akik egy bizonyos összeget befizettek, hogy a nevük felkerülve egy cetlire bekerüljön a sorshúzó kosárba.
Amikor 1441-ben egy Pieter den Hont nevű volt schröder állását sorsolták ki, Brugge városának előljárósága fontos döntést hozott: a fődíj, vagyis a schröderi munkakör elnyerése mellett kisebb-nagyobb pénzdíjak kisorsolásáról is döntöttek. A kiegészítő pénznyeremények aztán sok olyan polgárt is hatékonyan ösztönöztek az egyébként egyáltalán nem olcsó szelvényvásárlásra, akik egyébként nem is akartak schröderek lenni, így ennek az aprócska változtatásnak köszönhetően, sokkal több pénz került a város kasszájába, mint az korábban történt. Az innovációnak persze gyorsan híre is ment a régióban, és Brugge városának példáját a többi flamand település is követte, 1441 és 1500 között legalább 82 hasonló sorsolást tartva, és egyben feltalálva a lottósorsolás máig élő intézményét.
ÜVEGHUTÁS - aki üveget csinál(t)
...hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen és túl, volt egyszer egy ember, aki üveget csinált. Talán Szíriában született és arra gondolt, olyan kemencét kellene építeni, ami olyan, mint egy vulkán. Mint a hegyből kifolyó láva ha megdermed, az obszidián, olyan lenne az ő kemencéjében az olvadék. Elindult hát a folyóhoz homokért, a bányába szódarögökért, az égetőkhöz mészért. Földből téglákat vetett, agyagból fazekat készített. A téglákból kemencét rakott, a fazékba homokot, szódát, meszet, összekavarta és alágyújtott, és rakta alá a sok fát a kemence oldaláról. Rakta a tüzet, megolvasztotta az első üveget kohójában, műhelyében, mai nevén: a hutában. Az olvadt üvegből gyöngyöket készített. És elindult útjára az üvegkészítő ember, és az üvegkészítés tudása apáról fiúra, nagyapáról unokára, mind a mai napig, több ezer év óta…” (egy Óbányai turisztikai információs tábláról)
PUBLICANUS - az adóztató jogot bérlő adóbérlő
Kevés gyűlöltebb munkakör van és volt a világon, mint az adóbehajtóé. Manapság sem örvendenek nagy népszerűségnek az adóhivatalok és azok munkatársai, de az ókori Rómában ez még inkább így volt, ahol 's amikor a Birodalom adóbevételeinek beszedésére nem erre szakosodott intézményeken, hanem személyes interakciókon keresztül került sor. A közvetett adók behajtására – sőt a rendszerből adódóan a kivetésére is – erre szerződött adóbérlő magánszemélyek (publicanus, a köz érdekében eljáró beszedők), vagy adóbérlő társaságok (societates publicanorum), az államtól/uralkodótól előzetesen a kincstár számára egyösszegben befizetendő summa fejében kaptak jogot (az adó beszedésére), amely összegnek aztán a többszörösét (akár tízszeresét is!) - ráadásul gyakran hatósági segédlettel - hajtották be az adóalanyoktól.
E működési modellből azonban szükségszerűen következtek az igazságtalanságok, a túlkapások, a visszaélések, amelyek általános krónikus elégedetlenséghez, sőt időnként lázongásokhoz is vezettek. Nem csoda, hogy még Jézusnak is megvolt a maga véleménye róluk:
„...nem erény azokat szeretni, akik téged szeretnek, hiszen erre még az adószedők is képesek”
Naná, hogy a másik, munkavállalói oldalról sem volt túl népszerű szakma a publicanus-é. Vélhetőleg a toborzás-kiválasztás sem volt egyszerű, de a munkaköri önkéntes fluktuáció is igencsak magas lehetett – egy korabeli papirusz tanúsága szerint legalábbis:
„Mivel az adóárverésen (…) a forgalmi és átírási adók bérlői vonakodtak ajánlatot tenni, hivatkozván arra, hogy nagy károsodásnak tennék ki magukat és így kénytelenek lennének elköltözni, írásban közöltem méltóságos helytartónkkal ez ügyre vonatkozó észrevételeinket. Most ő azt válaszolta nekem, hogy vizsgáljam át a korábbi adóbérleteket és könnyítsek, amennyire csak lehetséges, az adóbérlők terhein, nehogy az esőszaktól kényszerítve odébb álljanak. (…) mivel az adóbérlők nem vállalták a szerződéseket, más ajánlkozók pedig az ismételt kihirdetés ellenére sem jelentkeztek, írásbeli esküt vettem a forgalmi és átírási adók bérlőitől”
Ezek miatt aztán Augustus császár volt az, aki a történelem első ismert adóreformjával volt kénytelen elbíbelődni, átfogóan változtatva meg az adónemeket, a beszedés módját, és a beszedett adó kincstári kezelését. Az adókivetési jogot a saját provinciáiban az állami hatóságok (a quaestorok) kezébe helyezte vissza, de a szenátori tartományokban is korlátozták az adóbérlők jogait, amely (adó)intézkedések némi megnyugvást hoztak, és hosszú távon fennmaradtak ugyan, de az adóbeszedő munkakör népszerűségét azért nem teremtették meg…
PITVARCIFRÁZÓ
Tisztázzuk gyorsan, az ajaki pitvarcifrázást – amelyet kizárólag helyi asszonyok, adott esetben hárman-négyen is összeállva, sokszor mécs világánál, ecset helyett négy szeletbe vágott, csipkézett szélű kolompért mészbe mártogatva végeztek – nem tekintették külön munkakörnek, vagy szakmának, igazából még csak munkának sem, „dolog közben” csinálták, amely azonban néha egy hétig is eltartott. Külső megrendelésre, idegenek részére sohasem, csak rokonok, jószomszédok számára szívességből, vagy a nekik nyújtott korábbi segítség viszonzásaképpen vállaltak cifrázást. Ennek ellenére, vagy épp ezért (is) a cifrázó asszonyok, lányok igen megbecsült tagjai voltak a falu társadalmának, sőt a cifrázáshoz értő fiatal hajadonoknak nagyobb volt az értéke, a legények szívesebben jártak udvarolni az ilyen ügyeskezű lányokhoz…
Az ajaki pitvarpingálást egyébként a helyi parasztasszonyok valamikor a 19. és 20-ik század fordulóján teremtették meg. Kezdetben a sárgára vagy szürkére meszelt pitvar falát fehér mészfoltokkal díszítették, majd úgynevezett fuksziavirágos cifrázást alkottak, mellyel egy időben vált trendivé a fal nemzetiszín kockákkal való díszítése is, és a kettő kombinációjából alakult ki – még az első világháború előtt – a rózsás-madaras festés. A cifrázók mindegyike egyéni módon használta a közös motívumkészletet, és alakította ki a kompozíciók rá jellemző színritmusát, más-más típusú mintát festve a rozmaringos kockákba, de a váltakozó minták meghatározott sorrendben követték egymást, így a kompozíció végül is harmonikus egységet alkotott. Az erőteljes színek használata, a zsúfolásra való törekvés azonban, nemcsak a pitvar cifrafestésében jelentkezett, hanem a házfalakon kívül az ajaki viseleten, a lassan kiszínesedő szedett szőtteseken is, amely aztán túl is élte a pitvarcifrázás - az építészeti szokások megváltozásával gyorsan lehanyatlott - divatját.
A sörlét hűtő LÉHŰTŐ
LÉHŰTŐ (melléknév): léha, lusta, haszontalan, lebzselő, tétlenkedő, semmittevő;
LÉHŰTŐ (főnév): semmit nem csináló, tétlen személy;
LÉHŰTŐ (munkavállaló): a sörgyártás folyamatában a felfőzött malátalé lehűtésére – mivel a sörélesztő gombák elpusztulnának a forró folyadékban – kialakított munkakört betöltő dolgozó.
A léhűtők feladata volt, hogy a lé hűtése érdekében
- kinyitogassák a sörfőzde ablakait;
- öntögessék egyik edényből a másikba a készülő sörlét,
- és/vagy a hatalmas üstökben óriási kanalakkal kavargassák – hasonlóan ahhoz, ahogy a forró teát vagy kávét is hűti az egyszerű fogyasztó – a sörré alakuló folyadékot.
A léhűtők munkája viszonylag egyszerű, a teljes sörkészítés folyamatában aprócska momentum csupán, ráadásul sokak szemében felesleges is (volt): mivel a sör a léhűtők kétes hozzáadott értéke nélkül is lehűlt volna, így idővel a léhűtő a semmittevők gúnynevévé, a lusta emberek szinonimájává vált.
Lovas KÖNYVTÁROSNŐ - Könyvtáros LOVASNŐ
Az 1930-as években Franklin D. Roosevelt szociális alapú társadalom- és gazdaságfejlesztési New Deal programja igyekezett a felemelkedés útját megtalálni a gazdasági mélypontját élő Amerikai Egyesült Államok számára.
A New Deal égisze alatt működő WPA (Works Progress/Project Administration) hivatal nem csak állástalan, ráadásul jórészt tanulatlan és/vagy mélyen alulképzett munkavállalók milliót igyekezett állami finanszírozású munkalehetőségekhez juttatni, hanem az olvasottság-műveltség szó szerinti terjesztésével (mozgó könyvtárakkal) is próbálta felvenni a harcot az analfabétizmus, és így - közvetett módon - a munkanélküliség ellen. Az USA számos pontján azonban, áram, utak, benzinkutak hiányában a könyvtárosokat autó helyett lóra ültették, hogy a nyeregtáskáikban szállítsák a tudást (adományokból származó könyveket) az ország legeldugottabb és legelmaradottabb zugaiba (elsősorban az Appalache-hegységben, Kentuckyban), az ott "könyvtárnak" kijelölt templomokba, iskolákba, postahivatalokba.
Az első lovas könyvtárat még 1913-ban hozta létre egy helyi bányatulajdonos, később ezt az ötletet „melegítette fel” a WPA helyi szervezete megalakítva 1935-ben a Lovas Könyvtár intézményét.
A program egy évtizede alatt mintegy 1000 lovas könyvtáros – kizárólag nő – járta esőben, hóban, fagyban, napsütésben a vad vidéket, hetente 200-300 kilométert lovagolva, a könyvek szállítása mellett, azok rendbetételével is foglalatoskodva, sőt időként az olvasni nem tudó megrendelőknek felolvasásokat is tartva, mai értéken kevesebb mint havi 500 dollár (kb. 150 ezer forint) fizetésért.
Mindezt egészen 1943-ig, amikor Roosevelt gyakorlatilag véget vetett a közmunkaprogramnak, így a WPA megszüntetésével a könyvtáros lovasok munkakörének is befellegzett. De munka nem vész el csak átalakul, mert tevékenységüket azóta motoros könyvfutárok végzik állami könyvtárak foglalkoztatottjaiként.
TUTAJOS - nem a Ladó Gyula Lajos...
A 18–19. században az út- és a vasúthálózat is még messze elmaradt attól a szinttől, ami kielégítette volna a kor szállítási igényeit. Így jobb híján, a vizet kezdték egyre nagyobb mértékben használni, amely az úsztatásnak, vagy más néven tutajozásnak – a vízi szállítás legősibb és legolcsóbb alternatívájának – felpörgetését is jelentette, ahol a szállított áru legfőképpen maga a tutaj volt (beleértve a két hasábban rájuk terhelt 100 szál deszkát is...).
A hazai tutajozás, amely a legkeményebb téli hónapok kivételével gyakorlatilag egész évben folyt, számtalan munkalehetőséget teremtett, illetve közvetlen vagy közvetett módon tartott el jópár dolgozót a Kárpátok karéjától a Duna deltáig: munkához jutottak a favágók, a fakereskedők, a fafeldolgozók és persze maguk a tutajosok is, akik segítségével a magashegyi erdőségekből főképp szálfákat – valamint kisebb mértékben faeszközöket, fazekastermékeket, vas- és bőrárut, csipkét, gyolcsot, posztót, zsindelyt, viaszt, sót, gyümölcsöt, sajtot, mézet – szállítottak.
De volt a tutajhasználatnak egy speciálisabb ága is. A 18. századdal kezdődően a török uralom alól felszabadult és elnéptelenedett területek betelepítése olyan méreteket öltött, hogy a Dél- és Kelet-Európába tartó észak-dunai németek ezreinek kivándorlásában bevetették a korábban tisztán (fa)áruforgalmat bonyolító tutajokat is, akár ezer-ezeregyszáz is kivándorlót utaztatva egy-egy barakokkal, konyhával, sőt karámokkal ellátott tutajon.
A jellegzetesen trapéz alakú, 3-4 méter széles, 4-12 szálfából álló tutaj (a különböző hosszúságú szálfákat körülbelül egyenlő hosszúságú darabokra vágták, és a vízparton egymáshoz kötözték úgy, hogy a tutaj elejére kerültek a vékony részek, hátra a vastagabbak, így alakítva ki a jellegzetes trapéz formát) összeállítása, vízen tartása, irányítása nem volt gyerekjáték, elszánt, higgadt, kifejezetten nagy testi erővel és kiváló állóképességgel rendelkező „hajósokat” kívánt, és mint minden komplex szervezeti tevékenység, pontosan lefektetett munkaköri rendszerben működött. A tutaj kormányzásával a legtapasztaltabb hajós volt megbízva, aki elöl foglalt helyet, hátul a kevésbé tapasztalt tutajos dolgozott. A legfőbb szerepe a főtutajosnak volt, aki a többi tutajos munkáját is irányította, de feladatai pénzügyi tevékenységekkel, beleértve a (munka)szerződéskötéseket is kiegészült:
- a bizonytalansági tényezők (időjárás, vízhozam, stb.),
- valamint az előre pontosan meghatározható munka (indulástól az érkezésig történő szállítás)
okán jellemzően átaljás munkaszerződés köttetett, amely szerint a dolgozók előre kialkudott kerek összegért a teljes munkafolyamat elvégzésére szerződtek.
De a tutajozás, melynek virágkora a 19. század közepére tehető, a 19. század végére gyakorlatilag véget is ért a szárazföldi szállítási közlekedéssel (főképp vasúttal) szembeni versenyképtelensége és a folyókra telepített számos műtárgy miatt.
BENSI (némafilmnarrátor)
A japán némafilmkorszakban a bensi a japán (néma)filmek mesélő-narrátora, illetve a külföldi (néma) mozgóképek „tolmácsolója” volt. A vászon szélénél állva kommentálta a filmet, beavatott a filmkészítés titkaiba, magyarázta a vásznon látható ismeretlen (adott esetben az egzotikusnak számító nyugati) szokásokat, közvetítette a történetet, több szerepet is eljátszva megszólaltatta a szereplőket, sőt a kisérő zenét játszó zenészeket is koordinálva juttatta felejthetetlen moziélményhez a közönséget.
A bensik nem csak széles kompetenciaportfólióval rendelkező filmesek, hanem igazi sztárok voltak, reklámarcként is funkcionáltak. Többek között ezen "kompetenciájuknak" volt köszönhető, hogy speckó munkakörük a hangosfilm 30-as évekbeli szédületes térhódítását is sokkal tovább élte túl Japánban, mint a világ többi részén a hasonló pozíciók (pl.: némafilm-kisérő-zongorista) – a felkelő nap országában még a második világháború idején is szépszámmal dolgoztak némefilmnarrátor
KÉMÉNYSEPRŐ - bőséget hozó munkakör
Az emberiség történetében mindig is meghatározó szerepet játszó tüzet, és az azokkal bánni tudó embereket, illetve munkaköröket valamennyi kultúrában babonás tisztelet övezte. Közéjük tartoznak a középkori városiasodással - Magyarországon például 1590. szeptember 17-én Sopronban, név szerint Keraus Kristóf személyében polgáresküt tett iparos által - élétre keltett munkakör betöltői, a kéményseprők is.
A kéményseprőkhöz több babona is kapcsolódik, de a legnépszerűbb, hogy kéményseprővel találkozni, különösen újév napján, szerencsét, bőséget, illetve gazdagságot jelent, persze csak akkor, ha a szerencsés pillanatban megfogjuk a ruházatunk harmadik gombját és azt kiálltjuk:
Kéményseprőt látok, szerencsét találok!"
Még hatásosabb a munkaeszközéből egy szálat elcsenni, és azt mindig magunknál tartani, biztos, ami biztos - annál is inkább, mert a kéményseprés az utóbbi években szintén a hiányszakmák közé került, így valóban egyre nagyobb szerencse csak úgy kéményseprővel találkozni...
LÁMPAGYÚJTOGATÓ - egy ragyogó szakma
A lámpagyújtogatók minden áldott este egy hosszú rúddal felszerelkezve jelentek meg a kijelölt gyülekezőhelyükön. Aztán amikor a régi városháza tornyában az őr megadta az indulásra a jelet, mindegyikük a körzete felé vette útját és a kezében tartott rézkampós rudjával kinyitotta a gázlámpa gázvezetékének kallantyúját, majd a póznája végén borszeszlángba mártott kanóccal egyetlen mesteri mozdulattal fényárba borította, pirkadatkor pedig egy hosszú pálcával kioltotta az utcán sorakozó rá bízott gázlámpákat.
Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is. (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)
A szerényen pislákoló repceolaj-lámpásoknak köszönhetően Budán 1777. november 9-től, Pesten 1790-től volt némi közvilágtás, de azért egyik városról sem volt elmondható, hogy fényárban úszott volna. Az áttörést a szénből gázgyárakban előállított, olcsó(bb) és nagyobb fényerejű városi légszesz-rendszerek megjelenése jelentette. Pesten 1856. december 24-én a mai Rákóczi úton gyulladtak ki az első utcai gázlámpák, a budai utcákat azonban csak azután lehetett gázzal megvilágítani, miután 1862-ben a Lánchídon átvezették a gázcsöveket. A következő évtizedekben a gázvilágítás gyorsan terjedt, de csak lassan szorította ki az olajlámpásokat, a millennium évében a budapesti utcákon a 10 ezer gázlámpa mellett még majd 2600 olajlámpa is működött.
A gázlámpák és egyúttal a lámpagyújtogató munkakör visszaszorulását az elektromos világítás megjelenése pecsételte meg – hiszen azt nem kellett egyenként meggyújtani és eloltani –, de a gázvilágítás nem tűnt el teljesen.
1977-ben is még nyolc lámpagyújtogató dolgozott a fővárosnak, akik a Várban, Óbudán és a Városligetben álló maradék pár száz lámpát kezelték jellegzetes kék ruhájukban, kétméteres gyújtóbotokkal, szeszkannákkal felszerelkezve.
Budapesten a mai napig működnek gázlámpák (a Budai Várban, a Margit-szigeten, a Műegyetem és a Lukács-fürdő előtt, valamint a Gázművek Köztársaság téri múzeumának udvarán), amelyeket nagyon könnyű megismerni, hiszen nappal is ég bennük a láng: ugyanis olcsóbb, ha napi 24 órában világítanak, mintha egy békebeli lámpagyújtogató alkalmazásával kellene minden este meggyújtani, reggel pedig eloltani azokat.
RÁDIUMLÁNY - valóban sugárzó dolgozó
A ’rádiumlány’ azoknak a fiatal nőknek volt a munkaköre, akik rádiumos festékkel pingálták, az 1900-as évek elején, valamint az első világháború alatt és után igen nagy népszerűségnek örvendő sötétben is világító órák számlapjait.
A pepecselő precizitást igénylő számlapfestést női munkának tartották, ezért csak hölgyeket alkalmaztak ebben, az egyébként igen jól fizető, divatos, és – akkor még – veszélytelennek tartott munkakörben. A rádiumlányok semmilyen védőfelszerelést nem kaptak, ráadásul arra biztatták őket, hogy festés közben szájukkal nedvesítsék a rádiumba mártott ecseteket a tökéletes eredmény elérése érdekében, így a munkáslányok szó szerint ették a radioaktív rádiumot, sőt mi több rajongtak a világító festékért, gyakran a szájukat és körmüket is befestették vele.
A problémák aztán az 1920-as évek elején kezdődtek. A rádiumlányok közül egyre többen panaszkodtak fáradtságra, mozgási nehézségekre, fogfájásra, illetve fogvesztésre, az első haláleset – vélhetően rádiummérgezés következtében – már 1922-ben lejegyezték. Ezt követően tömeges megbetegedések, pereskedések, orvosi vizsgálatok, a számlapfestő munkakörök átalakítása, védőfelszereléssel történő ellátása, kártérítések, fellebbezések hosszú-hosszú sora következett, míg végül a rádiumalapú festéket beszüntették – 1968-ban!
A sors tragikus iróniája, hogy a radioaktivitás úttörő kutatója, a rádium felfedezője, a kétszeres Nobel-díjas Marie Curie is a rádiumlányok sorsára jutott, és az általa felfedezett sugárzás, illetve az általa betöltött munkakör áldozata lett. Munkahelye (laboratóriuma) a párizsi Curie Múzeumban látható, azonban jegyzeteit, írásait, sőt még a szakácskönyvét is a mai napig ólommal bélelt dobozokban őrzik, mert ma is oly erősen sugároznak, hogy madame Curie munkásságának szó szerinti (ujj)lenyomatát filmre lehet vinni róluk.