FEDÉLZETI MÉRNÖK - az égi mindenes

A (polgári) repüléssel kapcsolatban a legtöbb repkedő turista számára a hajózó személyzet kimerül a pilótákban és a légi-utaskísérőkben, pedig a többmotoros repülőgépek megjelenése óta számos egyéb hajózó is szerepet kapott, illetve munkakört töltött be a repülőgépek fedélzetén. Ilyen volt a fedélzeti – kezdetekben szerelő, majd technikus, végül – mérnök, aki közvetlenül foglalkozott az adott repülő-technika műszaki üzemeltetésével égen és földön egyaránt (üzemanyag, nyomás, hidraulika, áram, fagyvédelem, oxigén, világítás, hűtőrendszer, a repülés előtti műszaki ellenőrzés, tömeg és egyensúly kalkuláció, a repülés különböző szakaszaiban a megfelelő teljesítmény beállítása, stb.).

Bár a fedélzeti mérnökéhez hasonló munkakörök manapság is megtalálhatók néhány nagyobb merevszárnyú repülőgépen, helikopteren, sőt űrrepülőn, az 1970-es évektől kezdődően azonban az integrált áramkörök megjelenésével, a különféle rendszerek kezelésének automatizálásával és az adatfeldolgozás felgyorsulásával fokozatosan csökkent az igény a pilóta fülke harmadik ülésének fenntartására, az esetleges műszaki, mechanikai problémák megoldása is a két pilóta valamelyikére hárul.

Magyarországon a MALÉV által üzemeltetett utolsó Tu-154-es 2001. március 31-én a légi forgalomból történő kivonása pecsételte meg végérvényesen a fedélzeti mérnökök sorsát, amely egyben azt is jelentette, hogy ez a szakma, végleg megszűnt a hazai polgári repülésben.

RIKKANCS - rikoltozás három műszakban

A századforduló idején, a tömegsajtó megszületését követően az eladott lapok példányszáma az egekbe ugrott, nem kis részben az utcán rohangáló, hangosan rikoltozó rikkancsoknak köszönhetően. Ezek az utcai újságterjesztők - akik lehettek a lapszerkesztőségek által foglalkoztatott „házi”, vagy „szabadúszó” újságoslegények is - közötti hierarchia szerint a főrikkancs szervezte a munkát: a rikkancscsapatok pókhálóként szőtték be a várost és a napilapok (reggeli, délutáni, esti) kiadásához igazodva, gyakorlatilag három műszakban, staféta-szerűen terítették a lapokat.

A tapasztalt, idősebb rikkancsok, akik sok esetben maguk is gyerekek voltak még, az utcákra mentek és kb. 300 lépésre megálltak egymástól. A jól futó fiatalok (elosztók) az adott lapok kiadóhivatala előtt gyűltek össze és várták, hogy megérkezzenek a reggeli kiadások, amely lapkötegeket aztán a futók szétkapkodták, és egy példányt a kezükben lobogtatva, teli torokból rikkantva a legújabb szenzációkat

Lebukott a panamázó politikus!”Újabb fejlemények a budai gyilkosságban!”Óriási szenzáció! Tóth Gergely felszámoló urat megverte egy medve a háza kertjében!”A lengyelek az éjjel betörtek német földre! A német hadsereg osztagai fegyverrel válaszoltak a támadásra"

mindenki a saját „területe” felé vette az irányt, a már ott álldogáló rikkancstársnál hagyva aztán egy-egy köteg újságot. Fél óra sem kellett hozzá, és a főváros külső kerületeiben is olvashatták a friss (bulvár) híreket.

Ezek után nem véletlen, hogy a kor embere úgy vélte, hogy az a fiatal, aki rikkancsnak áll, nem fog elzülleni, ugyanis az egész napi kemény lótás-futás-rikoltozás után, már nem bírja törni a fejét semmilyen rossz dologban.

Az új lapok egymás után jelentek meg, így bőven akadt terjesztői munka, és rikkancs szinte bárki lehetett, ha bírta a melót. Kicsit később az 1910-es években aztán a rikkancsrendelet szerint sánta, testi hibás ember, vagy 18 alatti kiskorú már nem volt alkalmazható ebben a munkakörben. A szigorítások ellenére azonban nem csökkent a rikkancsok száma, és bár Krúdy Gyula már 1926-ban elsiratta a rikkancsszakmát, az 1930-as évek elején, csak az Est-lapok mintegy 6100 utcai terjesztőt alkalmaztak. 

PUBLICANUS - az adóztató jogot bérlő adóbérlő

Kevés gyűlöltebb munkakör van a világon, mint az adóbehajtóé. Manapság sem örvendenek nagy népszerűségnek az adóhivatalok és azok munkatársai, de az ókori Rómában ez még inkább így volt, amikoris a Birodalom adóbevételeinek beszedésére nem erre szakosodott intézményeken, hanem személyes interakciókon keresztül került sor. A közvetett adók behajtására – sőt a rendszerből adódóan a kivetésére is – erre szerződött adóbérlő magánszemélyek (publicanus, a köz érdekében eljáró beszedők), vagy adóbérlő társaságok (societates publicanorum), az államtól/uralkodótól előzetesen a kincstár számára egyösszegben befizetendő summa fejében kaptak jogot (az adó beszedésére), amely összegnek aztán a többszörösét, akár tízszeresét is, ráadásul gyakran hatósági segédlettel hajtották be az adóalanyoktól.

E működési modellből azonban szükségszerűen következtek az igazságtalanságok, a túlkapások, a visszaélések, amelyek általános krónikus elégedetlenséghez, sőt időnként lázongásokhoz is vezettek. Nem csoda, hogy még Jézusnak is megvolt a maga véleménye róluk:

„...nem erény azokat szeretni, akik téged szeretnek, hiszen erre még az adószedők is képesek”

Ezek miatt persze, a másik, résztvevői oldalról sem volt túl népszerű szakma a publicanus-é, vélhetőleg a toborzás-kiválasztás sem volt egyszerű, de a munkaköri önkéntes fluktuáció is igencsak magas lehetett – egy korabeli papirusz tanúsága szerint legalábbis:

„Mivel az adóárverésen (…) a forgalmi és átírási adók bérlői vonakodtak ajánlatot tenni, hivatkozván arra, hogy nagy károsodásnak tennék ki magukat és így kénytelenek lennének elköltözni, írásban közöltem méltóságos helytartónkkal ez ügyre vonatkozó észrevételeinket. Most ő azt válaszolta nekem, hogy vizsgáljam át a korábbi adóbérleteket és könnyítsek, amennyire csak lehetséges, az adóbérlők terhein, nehogy az esőszaktól kényszerítve odébb álljanak. (…) mivel az adóbérlők nem vállalták a szerződéseket, más ajánlkozók pedig az ismételt kihirdetés ellenére sem jelentkeztek, írásbeli esküt vettem a forgalmi és átírási adók bérlőitől”

Ezek miatt aztán Augustus császár volt az, aki a történelem első ismert adóreformjával volt kénytelen elbíbelődni, átfogóan változtatva meg az adónemeket, a beszedés módját, és a beszedett adó kincstári kezelését. Az adókivetési jogot a saját provinciáiban az állami hatóságok (a quaestorok) kezébe helyezte vissza, de a szenátori tartományokban is korlátozták az adóbérlők jogait, amely (adó)intézkedések némi megnyugvást hoztak, és hosszú távon fennmaradtak ugyan, de az adóbeszedő munkakör népszerűségét azért nem teremtették meg…

PITVARCIFRÁZÓ

Tisztázzuk gyorsan, az ajaki pitvarcifrázást – amelyet kizárólag helyi asszonyok, adott esetben hárman-négyen is összeállva, sokszor mécs világánál, ecset helyett négy szeletbe vágott, csipkézett szélű kolompért mészbe mártogatva végeztek – nem tekintették külön munkakörnek, vagy szakmának, igazából még csak munkának sem, „dolog közben” csinálták, amely azonban néha egy hétig is eltartott. Külső megrendelésre, idegenek részére sohasem, csak rokonok, jószomszédok számára szívességből, vagy a nekik nyújtott korábbi segítség viszonzásaképpen vállaltak cifrázást. Ennek ellenére, vagy épp ezért (is) a cifrázó asszonyok, lányok igen megbecsült tagjai voltak a falu társadalmának, sőt a cifrázáshoz értő fiatal hajadonoknak nagyobb volt az értéke, a legények szívesebben jártak udvarolni az ilyen ügyeskezű lányokhoz…

Az ajaki pitvarpingálást egyébként a helyi parasztasszonyok valamikor a 19. és 20-ik század fordulóján teremtették meg. Kezdetben a sárgára vagy szürkére meszelt pitvar falát fehér mészfoltokkal díszítették, majd úgynevezett fuksziavirágos cifrázást alkottak, mellyel egy időben vált trendivé a fal nemzetiszín kockákkal való díszítése is, és a kettő kombinációjából alakult ki – még az első világháború előtt – a rózsás-madaras festés. A cifrázók mindegyike egyéni módon használta a közös motívumkészletet, és alakította ki a kompozíciók rá jellemző színritmusát, más-más típusú mintát festve a rozmaringos kockákba, de a váltakozó minták meghatározott sorrendben követték egymást, így a kompozíció végül is harmonikus egységet alkotott. Az erőteljes színek használata, a zsúfolásra való törekvés azonban, nemcsak a pitvar cifrafestésében jelentkezett, hanem a házfalakon kívül az ajaki viseleten, a lassan kiszínesedő szedett szőtteseken is, amely aztán túl is élte a pitvarcifrázás - az építészeti szokások megváltozásával gyorsan lehanyatlott - divatját.

A sörlét hűtő LÉHŰTŐ

HULLÁMVASÚTFÉKEZŐ - a legirigyeltebb pesti állás

1922-ben már megnyílt, de végső - mai - formáját 1926-ban nyerte el Európa leghosszabb (971 méteres) tisztán favázas, side-friction rendszerű (gravitációs elvű) hullámvasútja, amely az üzemeltető (mikor ki: az Angol Park, a Vidámpark, a Holnemvolt Park, stb.) mindenkori legnépszerűbb attrakciójának számított. Hétvégéken és ünnepnapokon akár száz méteres sor is kígyózott előtte, példának okáért, 2014-ben, a bezárását megelőző évben, összesen 172.186 fő váltott rá jegyet, amely azt jelenti, hogy ebben az évben a Budapesti Hullámvasút szerelvényei nagyjából annyit futottak, mint a transzszibériai expressz a teljes vonalán.

A hullámvasutak közvetlen elődeinek azokat a lejtős pályákat tekintik, amelyeket az amerikai szénbányák környékén épültek ki az 1800-as évek első felében, hogy a bányavágatokban kitermelt és felszínre hozott kőszenet a bányatelepről, a gravitációt kihasználva könnyen és gyorsan a völgyekbe, a folyókhoz, a vasúthoz juttassák le. A szénszállításra kiépített kocsikon aztán időnként a bányászok is lerobogtak a völgybe…

Ezek után persze nem csoda, hogy Budapest legirigyeltebb állásai közé tartozott a szerelvények középső részén üldögélő hullámvasútfékezőé, akinek más dolga sem volt, mint hogy egész nap csak - gondolták sokan a végeláthatatlan sorban várakozva - hullámvasutazzon... Ami azért nem volt ennyire egyszerű és teljesen felelősségmentes munkakör. 2015-ben például fékező nélkül, de féltucat – az üzemeltetési rendet megsértő – utassal a fedélzetén indult el a hullámvasút, amely a pálya végére annyira felgyorsult, hogy az utolsó kanyarban a külső íven futó kerekek felemelkedtek a sínről, a kővé dermedt, perononfelejtett fékező szeme láttára. De személyi sérüléssel járó baleset hál’stennek nem történt sem ekkor, sem korábban, a hullámvasútfékezők közel 100 éves karrierje alatt egyszer sem.

Lovas KÖNYVTÁROSNŐ - Könyvtáros LOVASNŐ

Az 1930-as években Franklin D. Roosevelt szociális alapú társadalom- és gazdaságfejlesztési New Deal programja igyekezett a felemelkedés útját megtalálni a gazdasági mélypontját élő Amerikai Egyesült Államok számára.

A New Deal égisze alatt működő WPA (Works Progress/Project Administration) hivatal nem csak állástalan, ráadásul jórészt tanulatlan és/vagy mélyen alulképzett munkavállalók milliót igyekezett állami finanszírozású munkalehetőségekhez juttatni, hanem az olvasottság-műveltség szó szerinti terjesztésével (mozgó könyvtárakkal) is próbálta felvenni a harcot az analfabétizmus, és így - közvetett módon - a munkanélküliség ellen. Az USA számos pontján azonban, áram, utak, benzinkutak hiányában a könyvtárosokat autó helyett lóra ültették, hogy a nyeregtáskáikban szállítsák a tudást (adományokból származó könyveket) az ország legeldugottabb és legelmaradottabb zugaiba (elsősorban az Appalache-hegységben, Kentuckyban), az ott "könyvtárnak" kijelölt templomokba, iskolákba, postahivatalokba.

Az első lovas könyvtárat még 1913-ban hozta létre egy helyi bányatulajdonos, később ezt az ötletet „melegítette fel” a WPA helyi szervezete megalakítva 1935-ben a Lovas Könyvtár intézményét.

A program egy évtizede alatt mintegy 1000 lovas könyvtáros – kizárólag nő – járta esőben, hóban, fagyban, napsütésben a vad vidéket, hetente 200-300 kilométert lovagolva, a könyvek szállítása mellett, azok rendbetételével is foglalatoskodva, sőt időként az olvasni nem tudó megrendelőknek felolvasásokat is tartva, mai értéken kevesebb mint havi 500 dollár (kb. 150 ezer forint) fizetésért.

Mindezt egészen 1943-ig, amikor Roosevelt gyakorlatilag véget vetett a közmunkaprogramnak, így a WPA megszüntetésével a könyvtáros lovasok munkakörének is befellegzett. De munka nem vész el csak átalakul, mert tevékenységüket azóta motoros könyvfutárok végzik állami könyvtárak foglalkoztatottjaiként.

TUTAJOS - nem a Ladó Gyula Lajos...

A 18–19. században az út- és a vasúthálózat is még messze elmaradt attól a szinttől, ami kielégítette volna a kor szállítási igényeit. Így jobb híján, a vizet kezdték egyre nagyobb mértékben használni, amely az úsztatásnak, vagy más néven tutajozásnak – a vízi szállítás legősibb és legolcsóbb alternatívájának – felpörgetését is jelentette, ahol a szállított áru legfőképpen maga a tutaj volt (beleértve a két hasábban rájuk terhelt 100 szál deszkát is...).

A hazai tutajozás, amely a legkeményebb téli hónapok kivételével gyakorlatilag egész évben folyt, számtalan munkalehetőséget teremtett, illetve közvetlen vagy közvetett módon tartott el jópár dolgozót a Kárpátok karéjától a Duna deltáig: munkához jutottak a favágók, a fakereskedők, a fafeldolgozók és persze maguk a tutajosok is, akik segítségével a magashegyi erdőségekből főképp szálfákat – valamint kisebb mértékben faeszközöket, fazekastermékeket, vas- és bőrárut, csipkét, gyolcsot, posztót, zsindelyt, viaszt, sót, gyümölcsöt, sajtot, mézet – szállítottak.

De volt a tutajhasználatnak egy speciálisabb ága is. A 18. századdal kezdődően a török uralom alól felszabadult és elnéptelenedett területek betelepítése olyan méreteket öltött, hogy a Dél- és Kelet-Európába tartó észak-dunai németek ezreinek kivándorlásában bevetették a korábban tisztán (fa)áruforgalmat bonyolító tutajokat is, akár ezer-ezeregyszáz is kivándorlót utaztatva egy-egy barakokkal, konyhával, sőt karámokkal ellátott tutajon.

A jellegzetesen trapéz alakú, 3-4 méter széles, 4-12 szálfából álló tutaj (a különböző hosszúságú szálfákat körülbelül egyenlő hosszúságú darabokra vágták, és a vízparton egymáshoz kötözték úgy, hogy a tutaj elejére kerültek a vékony részek, hátra a vastagabbak, így alakítva ki a jellegzetes trapéz formát) összeállítása, vízen tartása, irányítása nem volt gyerekjáték, elszánt, higgadt, kifejezetten nagy testi erővel és kiváló állóképességgel rendelkező „hajósokat” kívánt, és mint minden komplex szervezeti tevékenység, pontosan lefektetett munkaköri rendszerben működött. A tutaj kormányzásával a legtapasztaltabb hajós volt megbízva, aki elöl foglalt helyet, hátul a kevésbé tapasztalt tutajos dolgozott. A legfőbb szerepe a főtutajosnak volt, aki a többi tutajos munkáját is irányította, de feladatai pénzügyi tevékenységekkel, beleértve a (munka)szerződéskötéseket is kiegészült:

• a bizonytalansági tényezők (időjárás, vízhozam, stb.),
• valamint az előre pontosan meghatározható munka (indulástól az érkezésig történő szállítás)

okán jellemzően átaljás munkaszerződés köttetett, amely szerint a dolgozók előre kialkudott kerek összegért a teljes munkafolyamat elvégzésére szerződtek.

De a tutajozás, melynek virágkora a 19. század közepére tehető, a 19. század végére gyakorlatilag véget is ért a szárazföldi szállítási közlekedéssel (főképp vasúttal) szembeni versenyképtelensége és a folyókra telepített számos műtárgy miatt.

BENSI (némafilmnarrátor)

A japán némafilmkorszakban a bensi a japán (néma)filmek mesélő-narrátora, illetve a külföldi (néma) mozgóképek „tolmácsolója” volt. A vászon szélénél állva kommentálta a filmet, beavatott a filmkészítés titkaiba, magyarázta a vásznon látható ismeretlen (adott esetben az egzotikusnak számító nyugati) szokásokat, közvetítette a történetet, több szerepet is eljátszva megszólaltatta a szereplőket, sőt a kisérő zenét játszó zenészeket is koordinálva juttatta felejthetetlen moziélményhez a közönséget.

A bensik nem csak széles kompetenciaportfólióval rendelkező filmesek, hanem igazi sztárok voltak, reklámarcként is funkcionáltak. Többek között a vonzerejüknek volt köszönhető, hogy a speckó munkakörük a hangosfilm 30-as évekbeli szédületes térhódítását is sokkal tovább túlélte Japánban, mint a világ többi részén a hasonló pozíciók (pl.: némafilm-kisérő-zongorista)  – a felkelő nap országában még a második világháború idején is szépszámmal dolgoztak némefilmnarrátor bensik...

KÉMÉNYSEPRŐ - bőséget hozó munkakör

Az emberiség történetében mindig is meghatározó szerepet játszó tüzet, és az azokkal bánni tudó embereket, illetve munkaköröket valamennyi kultúrában babonás tisztelet övezte. Közéjük tartoznak a középkori városiasodással - Magyarországon például 1590. szeptember 17-én Sopronban, név szerint Keraus Kristóf személyében polgáresküt tett iparos által - élétre keltett munkakör betöltői, a kéményseprők is.

A kéményseprőkhöz több babona is kapcsolódik, de a legnépszerűbb, hogy kéményseprővel találkozni, különösen újév napján, szerencsét, bőséget, illetve gazdagságot jelent, persze csak akkor, ha a szerencsés pillanatban megfogjuk a ruházatunk harmadik gombját és azt kiálltjuk:

Kéményseprőt látok, szerencsét találok!"

Még hatásosabb a munkaeszközéből egy szálat elcsenni, és azt mindig magunknál tartani, biztos, ami biztos - annál is inkább, mert a kéményseprés az utóbbi években szintén a hiányszakmák közé került, így valóban egyre nagyobb szerencse csak úgy kéményseprővel találkozni...

LÁMPAGYÚJTOGATÓ - egy ragyogó szakma

A lámpagyújtogatók minden áldott este egy hosszú rúddal felszerelkezve jelentek meg a kijelölt gyülekezőhelyükön. Aztán amikor a régi városháza tornyában az őr megadta az indulásra a jelet, mindegyikük a körzete felé vette útját és a kezében tartott rézkampós rudjával kinyitotta a gázlámpa gázvezetékének kallantyúját, majd a póznája végén borszeszlángba mártott kanóccal egyetlen mesteri mozdulattal fényárba borította, pirkadatkor pedig egy hosszú pálcával kioltotta az utcán sorakozó rá bízott gázlámpákat.

Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is. (Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

A szerényen pislákoló repceolaj-lámpásoknak köszönhetően Budán 1777. november 9-től, Pesten 1790-től volt némi közvilágtás, de azért egyik városról sem volt elmondható, hogy fényárban úszott volna. Az áttörést a szénből gázgyárakban előállított, olcsó(bb) és nagyobb fényerejű városi légszesz-rendszerek megjelenése jelentette. Pesten 1856. december 24-én a mai Rákóczi úton gyulladtak ki az első utcai gázlámpák, a budai utcákat azonban csak azután lehetett gázzal megvilágítani, miután 1862-ben a Lánchídon átvezették a gázcsöveket. A következő évtizedekben a gázvilágítás gyorsan terjedt, de csak lassan szorította ki az olajlámpásokat, a millennium évében a budapesti utcákon a 10 ezer gázlámpa mellett még majd 2600 olajlámpa is működött.

A gázlámpák és egyúttal a lámpagyújtogató munkakör visszaszorulását az elektromos világítás megjelenése pecsételte meg – hiszen azt nem kellett egyenként meggyújtani és eloltani –, de a gázvilágítás nem tűnt el teljesen.

1977-ben is még nyolc lámpagyújtogató dolgozott a fővárosnak, akik a Várban, Óbudán és a Városligetben álló maradék pár száz lámpát kezelték jellegzetes kék ruhájukban, kétméteres gyújtóbotokkal, szeszkan­nákkal felszerelkezve.

Budapesten a mai napig működnek gázlámpák (a Budai Várban, a Margit-szigeten, a Műegyetem és a Lukács-fürdő előtt, valamint a Gázművek Köztársaság téri múzeumának udvarán), amelyeket nagyon könnyű megismerni, hiszen nappal is ég bennük a láng: ugyanis olcsóbb, ha napi 24 órában világítanak, mintha egy békebeli lámpagyújtogató alkalmazásával kellene minden este meggyújtani, reggel pedig eloltani azokat.

RÁDIUMLÁNY - valóban sugárzó dolgozó

A ’rádiumlány’ azoknak a fiatal nőknek volt a munkaköre, akik rádiumos festékkel pingálták, az 1900-as évek elején, valamint az első világháború alatt és után igen nagy népszerűségnek örvendő sötétben is világító órák számlapjait.

A pepecselő precizitást igénylő számlapfestést női munkának tartották, ezért csak hölgyeket alkalmaztak ebben, az egyébként igen jól fizető, divatos, és – akkor még – veszélytelennek tartott munkakörben. A rádiumlányok semmilyen védőfelszerelést nem kaptak, ráadásul arra biztatták őket, hogy festés közben szájukkal nedvesítsék a rádiumba mártott ecseteket a tökéletes eredmény elérése érdekében, így a munkáslányok szó szerint ették a radioaktív rádiumot, sőt mi több rajongtak a világító festékért, gyakran a szájukat és körmüket is befestették vele.

A problémák aztán az 1920-as évek elején kezdődtek. A rádiumlányok közül egyre többen panaszkodtak fáradtságra, mozgási nehézségekre, fogfájásra, illetve fogvesztésre, az első haláleset – vélhetően rádiummérgezés következtében – már 1922-ben lejegyezték. Ezt követően tömeges megbetegedések, pereskedések, orvosi vizsgálatok, a számlapfestő munkakörök átalakítása, védőfelszereléssel történő ellátása, kártérítések, fellebbezések hosszú-hosszú sora következett, míg végül a rádiumalapú festéket beszüntették – 1968-ban!

A sors tragikus iróniája, hogy a radioaktivitás úttörő kutatója, a rádium felfedezője, a kétszeres Nobel-díjas Marie Curie is a rádiumlányok sorsára jutott, és az általa felfedezett sugárzás, illetve az általa betöltött munkakör áldozata lett. Munkahelye (laboratóriuma) a párizsi Curie Múzeumban látható, azonban jegyzeteit, írásait, sőt még a szakácskönyvét is a mai napig ólommal bélelt dobozokban őrzik, mert ma is oly erősen sugároznak, hogy madame Curie munkásságának szó szerinti (ujj)lenyomatát filmre lehet vinni róluk.

Ha ejjö(tt) a JEGES

A néphagyomány kapcsolatot teremtett az áruló Júdás apostoli helyét elfoglaló, majd bárdal lefejezett Mátyás apostol, az őt vértanúhalálba küldő bárd, és a közeledő tavasz között, így alkotva meg Szent Mátyásból Jégtörő Mátyást, az első JÉGVÁGÓT, mondván, hogy ahol Zsuzsanna nem vitte el a fagyot, „Mátyás szekercéje töri meg a jeget”, veszi el a tél hatalmát.

A jégvágó azonban nem keverendő össze a jegesemberrel. Még a múlt század közepén is megszokott látvány volt a jégtömböt cipelő 'jeges', aki a házi jégszekrények feltöltéséhez szállította a jeget. Azt a jeget, amelyet még a télen a jégvágók vágtak ki a befagyott folyók tavak jégtakaróiból - az elektromos árammal működtetett hűtőszekrények feltalálásáig és elterjedéséig…