A párizsi "munkásállam"

Az ezernyolcszázas évek második felében a kétmilliós Párizsban, amely a világ fővárosának számított akkoriban, hatalmas munkástömegek zsúfolódtak össze. A Párizsi Kommün kikiáltását mégsem a munkásság, hanem a III. Napóleon által a bismarcki Poroszország ellen indított háború csúfos elvesztése, illetve az azt követő megalázó fegyverszünet, majd békeszerződés hívta életre. A súlyos békefeltételek és a monarchista többségű nemzetgyűlés tevékenysége miatt felháborodott párizsiak – miután a nemzetgyűlés és Adolphe Thiers, az ideiglenes kormány miniszterelnöke, Versailles-be menekült – 1871. március 18-án átvették a hatalmat, megalapozva ezzel a világ első „munkásállamát”, a Párizsi Kommünt, amely két hónapig tartotta irányítása alatt a francia fővárost.

A 92 tagú községtanácsnak magyar tagja is volt a munka- és kereskedelemügyi bizottság elnökeként tevékenykedő Frankel Leó.

És bár a kortárs Marx és számos kommunista nagyágyú, az első kommunista államnak, sőt az első proletárdiktatúrának titulálta a Párizsi Kommünt – és a köztudatban is így, erősen „balra tolódva” él – de a valóságban a Kommün igen széles politikai spektrumról vegyítette az irányzatokat. A kommünárok között megtalálhatóak voltak a blanquisták, a marxisták, a proudhonista szocialisták, az új-jakobinusok, a radikálisok  és a republikánusok is, így sokkal inkább egy utópista-anarchista, mintsem kommunista/szocialista szerveződés volt, amely azonban számos a munkásságot (de helyesebben – lévén akkor még nem létezett szervezett munkásosztály – az arisztokráciától, a burzsoáziától, a "gazdagoktól", illetve a módos polgárságtól elkülönülő, dolgozó népet) pozitívan befolyásoló innovációt vezetett be:

• például a nyolcórás napi munkaidőt és a nyugdíjrendszert;
• felfüggesztette, illetve haladékot adott az adósságok, tartozások, lakbérek kifizetésére;
• rögzítette a bérminimumot, és a hivatali dolgozók bérmaximumát;
• a Versailles-ba menekült gyárosok üzemeit kártalanítás fejében pedig átadta a dolgozóknak (de a magántulajdon kisajátítása, illetve megszüntetése nem szerepelt a célok között, így már ezért sem lehet kommunista államnak nevezni a községtanácsok rendszerét).

A Kommün ellenzői azonban nem tudták megbocsátani és még kevésbé elfogadni, hogy – ha egy pillanatra is – de megingott az addigi társadalmi hierarchia rendszere (akkori megítélés szerint maga a civilizáció), és az általuk felügyelt elsöprő katonai túlerővel szemben a kommünnek esélye sem volt a fennmaradásra. Miután a Thiers kormány békét kötött a németekkel – lemondva Elzász-Lotaringiáról, s vállalva öt milliárd frank hadisarc megfizetést – a kormánycsapatok a vidéki kommünöket gyorsan felszámolták és Párizst is egy véres hét alatt visszafoglalták.

A francia főváros ugyancsak megszenvedte mindezt: a kommün a számára nem "tetsző" épületek, emlékművek lerombolásával fejtette ki elsősorban az ellenállását, a Harmadik Köztársaság csapatai pedig a lázadás megbosszulásával és vérengzésekkel jelezte újbóli hatalomra jutását. A harcok és a megtorlások tízezrek életét követelték.