Munkás próbakisasszonyok és dolgos manekenek

Az 1950-es években a Ruhaipari Tervező Vállalat, a Munkaruházati Vállalat, a Május 1 Ruhagyár vagy a Habselyem Kötöttárugyár gyenge minőségű, sokszor rosszul is szabott, konzervatív, puritán és uniformizált konfekciókollekcióit (amelyekben azonban, egyértelműen kifejezésre jutott a proletárdiktatúrának a korábbi polgári világ szemfényvesztő luxusával történő szakítása), gyárakban, nagyüzemekben, üzemi étkezdékben mutatták be, a vezetőség, a szakszervezetek és a párttagok előtt, de hivatásos manekenek helyett, a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezetének saját szavaival élve:

nem a külön e célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők.”

Az erőtől duzzadó, jól felépített, telt munkásnők, fiatalasszonyok, SZIT-es (Szakszervezeti Ifjúmunkás- és Tanoncmozgalmi) lányok sikerét látva azonban az 1960-as években

• tudatosan kezdték vasalónőként, varrónőként, később adminisztrátorként vagy szervezőként szerződtetni az alkalmi próbakisasszonyokat, hiszen így a 'manekeni' tevékenységük belefért a szocialista normarendszernek megfelelő, tisztes és hasznos foglalkozásba, 
• a divatbemutatók helyszínei pedig – többek között Rotschild Klára fáradhatatlanságának köszönhetően –, a gyárakból átkerültek az elegánsabb szállodákba (pl.: Gellért), éttermekbe (pl.: Gundel), sőt magán szalonokba. 

1974-ben pedig megjelent az első manökenképzés, amellyel eme munkakör elindult privilegizált, csillogó karrierútján idehaza is.