Formálódó hómofisz

A koronavírus okozta globális gazdasági krízishelyzet egyértelműen rámutatott arra, hogy ha másért nem is, hát a foglakoztatási diverzitás nyújtotta munkáltatói és munkavállalói biztonság biztosítása érdekében a home office intézménye elengedhetetlenül szükséges foglalkoztatási forma egy adott vállalat, cég, intézmény munkáltatási palettáján. A COVID-19, tudniillik, Nagy Sándorként vágta át a távmunka körül kialakult gordiuszi csomót és a home office egycsapásra, szó szerint az egyik napról a másikra, általánosan elfogadott és működtetett gyakorlattá vált. Ez viszont kikényszerítette azt is, hogy a még a XIX. századi alapokon nyugvó – a „gyári munkás” foglalkoztatását mintaként alapul vevő – foglalkoztatási szabályrendszer (Mt.) kilépjen a saját avítt korlátai közül és a változási szükségszerűségekkel, illetve a mai kor foglalkoztatási elvárásaival lépést tartani képes szabályozási rendszerré váljon.

A spanyol kormány már 2020. szeptemberében elfogadta a munkáltatói és a dolgozói érdekképviseletek által előzetesen jóváhagyott törvényerejű rendeletet a távmunka szabályozására vonatkozóan, amely értelmében 1) a munkavállalónak és a munkáltatónak önkéntes alapon, írásban kell megállapodnia a távmunkáról, amennyiben az három hónapon át meghaladja a heti munkaidő 30%-át, és a heti két munkanapot; 2) a távmunka nem jelenthet hátrányt a munkavállaló számára sem a fizetésében, sem a pozíciója megtartásában, sem a munkaidejében, sem a képzésében, sem a szakmai előmenetelében; 3) a távmunka feltételeinek biztosítása és a felmerülő költségek megfizetése a munkáltatót terhelik, amelyekről a feleknek kollektív tárgyalások során kell megállapodniuk és ezeket kollektív szerződésben lefektetniük.

Ennek első lépése pediglen a Munka Törvénykönyvének tervezett módosítása, amely gyakorlatilag a home office atipikusból tipikussá válásának feltételeit teremtené meg, vagyis igyekszik megadni a lehetőségét, hogy az otthoni munkavégzés, a veszélyhelyzet megszűnését követően is, elfogadott és alkalmazható munkavégzési forma maradhasson, az alábbiak szerint:

• MEGEGYEZÉSEN ALAPULÓ - a munkaadó és a munkavállaló megállapodása határozza meg, hogy milyen feltételek, valamint kötelezettségek mentén lehetne otthonról végezni a munkát, vagyis a munkaadó nem kötelezheti otthoni munkavégzésre a munkavállalót, a munkavállaló viszont kérheti a home office alkalmazását, amiben aztán (például a munkaidő kezdetében, végében, törzsidőben, keretidőben stb.)  a munkáltatónak és a munkavállalónak meg kell állapodniuk.

• KÖLTSÉGTÁMOGATOTT – a munkáltató adómentes rezsiátalányt adhat az otthoni munkavállaláshoz. Ennek mértéke - a tervek szerint - a mindenkori havi minimálbér 10%-a. A térítés összegéből a munkavállaló a gáz, a villany, a víz és az internetszolgáltatás költségeit finanszírozhatja.

• ESZKÖZELLÁTOTT – a munkáltatónak kell a munkavállaló rendelkezésére bocsátania azokat az eszközöket is (telefon, laptop, stb.), amelyek a feladatok ellátásához elengedhetetlenül szükségesek. Az eszközök használatáról és a biztonságos munkavégzés otthoni körülményeiről szintén a munkáltatónak kell gondoskodna. Ennek fejében viszont a munkaadó ellenőrizheti is a munkavégzést – távmunkáról lévén szó – leginkább a digitális elérhetőségeken keresztül.

A 2020. november 12-től hatályos 487/2020 (XI. 11.) számú kormányrendelet már idehaza is biztosítja a munkáltatók és a munkavállalók számára a távmunkavégzés lehetőségét olyan feltételek figyelembevételével, amelyet a felek kölcsönösen kialkudnak és amelyben megállapodnak. A távmunkavégzési megállapodás legfőbb elemei 1) a távmunkavégzés keretében történő foglalkoztatás tényének rögzítése mellett (a távmunka fogalmának jóval szélesebb értelmezésére adva lehetőséget, mint ahogy az az MT-ben rögzítve vagyon); 2) a felek által biztosított munkaeszközök köre; 3) az adómentes költségtérítés mértéke (tételes költségelszámolás keretében, vagy igazolás nélkül a minimálbér 10%-ig a távmunkavégzés igazolt napjaira); valamint 4) a munkarend meghatározása. A vonatkozó kormányrenddelet értelmében a fenti megállapodásokat egyelőre csak a veszélyhelyzet idejére, tehát 2021. február 8-ig terjedő tartamra lehet megkötni.

Törvényi szabályozás ide, kissé lassúcska jogszabályalkotás oda, igazából az élet (pontosabban a COVID-19) kényszerítette ki ezt a foglalkoztatási változást. A KSH adatai szerint ugyanis 2020-ban az elmúlt tíz év 2,9 %-os átlagának háromszorosára, 8,6 %-ra nőtt a távmunkában vagy home office keretében dolgozók aránya Magyarországon. A csúcsot 2020 májusa jelentette, amikor közel 760 ezer embert, a foglalkoztatottak 17 %-át érintette ez a fajta munkavégzési forma. 2021 februárjában, a második hullám idején, de már a harmadik hullám fenyegetettségében 482 ezer munkavállaló, a foglalkoztatottak 11 %-a volt érintettje a hómofisznak.

A Kiwi.com 2023-as reprezentatív kutatása szerint a magyarok mintegy 8%-a dolgozik távmunkában, tízből hárman (30%) pedig hibrid rendszerben, részben otthonról. De hogy a homofisz térnyerése egyáltalán nem sima ügy, úgy jó mutatja, hogy az Amazon vezérigazgatója 2023 februárjában bejelentette, hogy az alkalmazottaiknak május 1-től legalább hetente három napot az irodájukban kell dolgozniuk a home office helyett. Erre a tech-cégnél dolgozók belső petíciót fogalmaztak meg, amelyben visszautasítják az intézkedést, a távmunka előnyeit hangsúlyozó számos adatot, tanulmányt, kimutatást is mellékelve. A beadványt már az első napon 5 ezren írták alá...

Magyarországon tehát, igaz igen alacsony bázisról indulva, de valósággal kilőttek a legalább néha vagy gyakorta otthonról dolgozók számadatai. Igen ám, de ez a viszonylag látványos emelkedés is csak arra elég, hogy hazánk, a maga 4,6 %-os hómofiszban foglalkoztatott munkavállalói arányával, Európa sereghajtói közé tartozzon, az EU legfejletlenebb foglalkoztatáskultúrájú országaival, Bulgáriával (2,8%) és Romániával (2,4%) azonos ligában. Vagyis hangzatos szólamok ide vagy oda, nem tudunk (vagy akarunk?) kiemelkedni a paradigmáink determinálta foglalkoztatási gödörből... 

A Profession.hu 2023-as reprezentatív felméréséből is az derül ki, hogy tízből hat hazai (főként, természetesen, fizikai) munkavállalónak egyáltalán nincs semmilyen lehetősége otthoni munkavégzésre, és viszonylag ritka (4 %), hogy teljes egészében otthonról látható el az adott munkakör. A távmunkavégzést valamilyen formában biztosító munkahelyeken dolgozóknak mindössze 9 %-a dönthet szabadon, hogy él-e a lehetőséggel és ugyanekkora azoknak az aránya is, akik választhatják ugyan ezt a munkavégzési formát, de valamilyen belső szabályozás korlátjainak betartása mellett csak.