PITVARCIFRÁZÓ

Tisztázzuk gyorsan, az ajaki pitvarcifrázást – amelyet kizárólag helyi asszonyok, adott esetben hárman-négyen is összeállva, sokszor mécs világánál, ecset helyett négy szeletbe vágott, csipkézett szélű kolompért mészbe mártogatva végeztek – nem tekintették külön munkakörnek, vagy szakmának, igazából még csak munkának sem, „dolog közben” csinálták, amely azonban néha egy hétig is eltartott. Külső megrendelésre, idegenek részére sohasem, csak rokonok, jószomszédok számára szívességből, vagy a nekik nyújtott korábbi segítség viszonzásaképpen vállaltak cifrázást. Ennek ellenére, vagy épp ezért (is) a cifrázó asszonyok, lányok igen megbecsült tagjai voltak a falu társadalmának, sőt a cifrázáshoz értő fiatal hajadonoknak nagyobb volt az értéke, a legények szívesebben jártak udvarolni az ilyen ügyeskezű lányokhoz…

Az ajaki pitvarpingálást egyébként a helyi parasztasszonyok valamikor a 19. és 20-ik század fordulóján teremtették meg. Kezdetben a sárgára vagy szürkére meszelt pitvar falát fehér mészfoltokkal díszítették, majd úgynevezett fuksziavirágos cifrázást alkottak, mellyel egy időben vált trendivé a fal nemzetiszín kockákkal való díszítése is, és a kettő kombinációjából alakult ki – még az első világháború előtt – a rózsás-madaras festés. A cifrázók mindegyike egyéni módon használta a közös motívumkészletet, és alakította ki a kompozíciók rá jellemző színritmusát, más-más típusú mintát festve a rozmaringos kockákba, de a váltakozó minták meghatározott sorrendben követték egymást, így a kompozíció végül is harmonikus egységet alkotott. Az erőteljes színek használata, a zsúfolásra való törekvés azonban, nemcsak a pitvar cifrafestésében jelentkezett, hanem a házfalakon kívül az ajaki viseleten, a lassan kiszínesedő szedett szőtteseken is, amely aztán túl is élte a pitvarcifrázás - az építészeti szokások megváltozásával gyorsan lehanyatlott - divatját.