A tudás almájának csutkáját rágicsáljuk csak tovább

A GKI Gazdaságkutató Zrt. háromévente felméri a vállalatok várakozásait, hogy milyennek látják a munkavégzés jellege szerinti várható szükségleteiket. A 2013-ban, illetve 2016-ban végzett felmérésének eredményeihez viszonyítva a 2019-es kutatás azt mutatja, hogy a magyarországi vállalatok nem növelték érdemben a nem-rutin (elsősorban szellemi, kooperatív, kreatív, innovatív, kognitív kompetenciákat igénylő) munkák iránti igényüket, legalábbis nem jobban, mint ahogyan a rutin (algoritmizálható/automatizálható/robotizálható) munkák iránti keresletük növekedett. Ez a megállapítás egyébként, összhangban van az üzleti szféra évek óta tapasztalható alacsony beruházási aktivitásával, amelyet már jóideje egy-két nagyberuházás – kifejezetten "összeszerelő" típusú, alacsony hozzáadott értékű, gyártási tevékenység – tart életben. Így mindez azt is jelenti, hogy

az oktatási/képzési/szakképzési rendszer a jelenlegi, a nem-túl-kvalifikált munkaerőt célzó vállalati igényeket igyekszik – jól-rosszul – kielégíteni és gyakorlatilag nyoma sincs a nem-rutin munkák elvégzésére, a jövő munkaköri elvárásaira való felkészítésre történő fókuszáthelyezésnek (paradigmaváltásnak)

Az Európai Bizottság 2022. májusában megjelent jelentése szerint Magyarországon a felnőttkori tanulásban részt vevők aránya éppen csak meghaladja az uniós átlag felét. A digitális készségek is hiányosak, a magasan képzett munkavállalók iránti növekvő kereslet kielégítéséhez pedig nincs elegendő diplomás. A felsőoktatásba jelentkezők száma 2011 és 2021 között évi 102 ezerről 69 ezerre, a felvettek száma pedig 67 ezerről 51 ezerre csökkent.

Ráadásul - függetlenül az oktatás tartalmától - kifejezetten elégedetlenek vagyunk magának az oktatási rendszernek a színvonalával, illetve a működésével, működtetésével is. Sőt az elégedettségünk nőttön nő! Míg 2007-ben az OECD átlagtól "csupán" 8 %-kal voltunk lemaradva, addig 2018-ra a különbség már 18 %-ra nőtt. 

Érdemes átgondolni, hogy Finnország a világ legfejlettebb államai közé emelkedett a XX. század során, míg az eredetileg szintén félperifériás és Finnországnál 1913-ban még fejlettebb Magyarország nem tudott kikerülni ebből a pozícióból. A finn fejlődés „titkát” sokan többek között egy 1921-es törvénynek tulajdonítják, amely a közoktatásban való részvétel kötelezővé tételével és a népfőiskolák elterjesztésével például a mezőgazdasági termelékenység példátlan (50-60%-os) emelkedését eredményezte a két háború közt, pusztán az által, hogy a széleskörben kiterjedt, kiváló népoktatás következtében a finn gazdák nagy szaktudás birtokába jutottak.

Oktatás címén, tehát, egy már csutkáig lerágcsált tudásalmát majszolgatunk csak tovább. Így persze az oktatási rendszer nem is fog tudni a közeljövőben olyan potenciális munkaerőt a piacra kinevelni, amilyenre egy valóban versenyképes vállalatnak, sőt gazdaságnak már most szüksége van, de a jövőben egyre inkább szüksége lesz. Viszont a bérek (bérköltségek) növekedését, amelyet elsősorban maga a megfelelő munkaerő hiánya generál, nem lehet megállítani, de a tudásszint, a képzettség, a szükséges kompetencia-szintek növekedése nélkül a produktivitás sem tud növekedni, amelynek meg ki kellene tudni termelnie a magasabb bérek fedezetét. 

Megfelelő oktatás nélkül, nincs megfelelő munkaerő; megfelelő munkaerő nélkül nincs magas produktivitás; magas produktivitás nélkül nincs versenyképes bér; versenyképes bér nélkül nincs - és nem is lesz - megfelelő munkaerő (itthon…). Zárul a csapda!