Quintilianus – az első tanár

Mai fejjel nehéz belegondolni, hogy azok a nagy presztízsű szakmák, illetve a legmélyebb ismereteket igénylő értelmiségű munkakörök betöltői, amelyek a mai „munkaalapú” társadalmak csúcsán helyezkednek el (orvosok, bankárok, építészek, jegyzők, hivatalnokok, stb.), az ókori Rómában jórészt alacsony származású szabadságuktól megfosztott – főképp görög – rabszolgák, vagy felszabadított rabszolgák voltak. Közéjük tartoztak a tanárok, illetve intézményesített oktatás híján, a szó szoros értelmében tanárnak nem is igazán nevezhető, nevelők is. 

Így talán érthető, bár paradox voltát nem csökkentendő, hogy az előkelő patrícius családok amelyek oly’ nagyra becsülték, és tiszteletreméltónak tartották a tudást és a műveltséget, az annak megszerzését szavatoló rabszolga-nevelőket (kvázi tanárokat) teljességgel lenézték (példának okáért a pedagógus – amely szó a görög paidagogosz-ból származik és „gyermekvezető”-t jelent – az a rabszolga volt, aki az előkelő római családok gyermekeit az iskolába hozta-vitte, kísérgette és a házi nevelői munkakört is betöltötte…)

A fordulat Quintilianus színre lépésével történ(hetet)t meg, aki ügyvédként dolgozott és egyben retorikát (szónoklattant) tanított, valamint Domitianus császár gyermekeinek nevelője is volt. És bár a halhatatlanságát igazából a 12 kötetes retorikai tankönyvének köszönheti, amely módszeresség és alaposság tekintetében a mai egyetemi tankönyvek ősének is tekinthető, személye azért is érdekes, mert Quintilianus volt a történelem első közalkalmazott tanára, aki nyilvános oktatói tevékenységéért állami (császári) fizetést kapott. Oktatási-tanítási-nevelési elvei pedig a mai napig hivatkozási alapul szolgálnak a pedagógusi pályán tevékenykedők számára:

• „a gyermekkel foglalkozó személyek műveltek legyenek, helyesen, szépen beszéljenek”
• „ahogyan madárral a repülés, csikóval a futás, vadállattal a fékezhetetlen düh adottsága vele születik, úgy természeti tulajdona minden embernek a gondolkodás és a szellemi mozgékonyság."
• „a gyermek a tanulmányokat, melyeket még nem szerethet, meg ne gyűlölje, és az egyszer tapasztalt keserűségtől a gyermekéveken túl is vissza ne rettenjen. Játék legyen a tanulás!”
• „a tanítónak feltétlenül meg kell figyelnie a gyermekek veleszületett sajátosságait, hogy majd ezekhez tudja szabni az alkalmazott módszereit!”
• "a tanulót veréssel illetni, ámbár nagyon divat, nem megengedhető!”
• „a gyerek a jutalmazásra és a kudarcra egyaránt fogékony: kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír."