Lecsúszott a dobogóról az adóékünk
2000-2002 között a magyar adóék (az, amelyik a magánszférában dolgozó, egyedülálló, gyermektelen és az átlagjövedelem szintjén kereső munkavállalóra vonatkozik) Belgium mögött a második legnagyobb volt az OECD országok között és durván 54-56 százalék között mozgott. A 2003 és 2005 közötti adócsökkentések következtében ez 50-52 százalékra mérséklődött, majd a 2007-es adóemelések után 2009-ig ismét 53-54 százalékra emelkedett, amivel sikerült újból megszerezni az ezüstérmet az OECD-rangsorban.
A 2010-es adócsökkentés több mint 6 százalékponttal csökkentette az adóéket, melynek hatására az 46,6 százalékra "zuhant". A 2011-es adóváltozások után (egykulcsos szja, magánnyugdíjpénztári járulék átirányítása az állami nyugdíjrendszerbe) 49 százalék fölé nőtt az adóék, ami 2016-tól indult csökkenésnek elsősorban az évi 2 százalékpontos szocho-csökkenés okán és 2020-ban 43,6 százalékra (2023-ban pedig kb.: 41%-ra) csökkent, amivel már csak hetedikek vagyunk a nemzetközi rangsorban.
Adóék tekintetében az első helyet stabilan Belgium foglalja el 50 százalék feletti szinttel. Az „irigyelt” országok élén pedig Chile áll 7 százalékos adóékkel, míg Európában Svájc 22 százalékkal.
A magánszférában dolgozó, egyedülálló, gyermektelen és az átlagjövedelem szintjén kereső munkavállalókra vonatkozó statisztikai számok önmagukban nem mutatnak túl jól, de ha a vizsgált célcsoportot szegmentáljuk, akkor a kép még kuszábbá válik:
- az alacsony jövedelműeknél a nulla forinttól belépő szja- kulcs miatt kifejezetten magas a magyar adóterhelés.
- az átlagjövedelemmel rendelkezők esetén - az egykulcsos szja miatt - mintegy 10 százalékponttal az OECD átlag felett van az adóék.
- a többgyermekes családoknál azonban már az adóterhelés közel van az OECD átlaghoz, de ennek árát, szó szerint!, az alacsony jövedelműek fizetik meg.
Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a Magyarországon megjelenő súlyos munkaerő-hiány nem oldódhat meg a cégek sajáterőből finanszírozott béremeléseiből. Ez ugyanis olyan költségnövekedéssel (adó és járulékteher növekedéssel) jár együtt, amelyet csak a legtőkeerősebb piaci szereplők bírnak el. A munkaerő-piaci versenyképesség megtartása, pontosabban visszaszerzése érdekében tehát, a hazai vállalkozások jelentés része nem gondolkodhat – jelentős mértékű – bérfejlesztésekben, így kénytelenek a HR stratégiai hangsúlyokat a megtartásra (a fluktuáció csökkentésére), illetve az elkötelezettség – nem béralapú – növelésére helyezni.
Ehhez viszont már kevésbé kontrollerek, pénzügyesek, esetleg gazdasági vagy adóügyi szakemberek, hanem sokkal inkább felkészült, innovatív és nem kevés gazdasági-gazdálkodási vénával megáldott HR-esek kellenek.