Egy lusta szer(ve)zet bukása

Az Arab-félszigeten a kora kőkorszakban élt előemberek populációinak régészeti vizsgálata azt mutatja (ahogy az a PhysOrg tudományos-ismeretterjesztő hírportálon olvasható), hogy a Homo Erectus (felegyenesedett ember, amely kb.: 1,8 millió évvel ezelőtt jelenhetett meg, és kb. 200 ezer évvel ezelőtt tűnt el) egyedei nem igazán erőltették meg magukat az eszközkészítés terén, és ez a fajta lustaság, amely közvetett módon összekapcsolódott az éghajlat változásaihoz való alkalmazkodás „ellinkeskedésével”, valószínűleg nagy szerepet játszhatott a faj kipusztulásában.

A leletek alapján úgy tűnik, hogy amikor eszközkészítésre került a sor, a táborhelyeik körül heverő kövek bármelyike megtette a Homo Erectusnak, pedig ezek többnyire jóval silányabb minőségűek voltak, mint azok, amelyeket egy közeli sziklás magaslaton találhattak volna. Tudták ők, hogy ott vannak az alkalmasabb kövek, de mivel bőven volt elég nyersanyaguk nem „vesződtek” az ide-oda mászkálással, kutatgatással, szállítással. Mindez egyébként szöges ellentétben állt más, későbbi korok eszközkészítőinek – köztük a korai Homo Sapiens és a neandervölgyi ember – gyakorlatával, akik szó szerint hegyeket másztak meg jó minőségű kövek után kutatva.

„Az etiópiai Melka Kunture régészeti ásatáson egy 1,2 millió évesre datált obszidián „megmunkáló-műhelyt” találtak. Ez az obszidiánmegformálás megdöbbentően korai példája, mert az ilyen típusú, az obszidián megmunkálása szakosodott, rendkívül finom készségeket, jókora ügyességet, valamint komoly kognitív képességeket is igénylő „ipari tevékenységre” utaló jeleket korábban csak a felső-pleisztocénra (40 ezer év) és Európai területekre jellemzőnek gondoltak a kutatók.

Épp ezért érthetetlen, hogy a Homo Erectus miért nem tette ezt, annak ellenére sem, hogy körülötte minden alapos változáson ment keresztül: a környezet például egyre inkább elsivatagosodott, ők azonban mindezt figyelmen kívül hagyva, folyton folyvást ugyanazt csinálták az eszközeikkel és elhanyagolták a száraz éghajlathoz való technológiai innovativitást is. Úgy tűnik, nem csupán lusták, hanem túl maradiak is voltak… 

A Max Planck Történelemtudományi Intézet és a Griffith Egyetem kutatásai szerint, a délkelet-ázsiai területek a pleisztocénben történt átalakulása igen súlyos hatást gyakorolt a helyi megafaunára. Mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt a mai Mianmar és Indonézia területein található esőerdők füves szavannáknak adták át a helyüket, amelynek növényzete kedvezett a nagytestű állatpopulációk (megafauna), például az elefántszerű stegodon gyarapodásának. A környezet átalakulásának ugyanakkor vesztesei is voltak: a bolygónk valaha élt legnagyobb emberszabásúja, az orangutánszerű Gigantopithecus például kipusztult. Mintegy 100 ezer éve azonban a trópusi esőerdők, és ezzel együtt a rájuk jellemző állatfajok is kezdtek visszatérni, amely változások során a szavannaszerű környezet visszaszorult, a megafauna pedig kihalt, köztük a korai emberelődök, így a Homo Erectus is...

Amikor egy (élő) szervezet (organizmus) egy új szituációval találja magát szemben, akkor a felszínen létrejövő reakciók közvetlenek és azonnalik, de általában nem tartósak. A szükségszerű, mélyebb („darwini”) változások lassabban és közvetetten érkeznek csak meg. A kívülről jövő problémás hatásokra adott belső, mély, fejlődési/fejlesztési kényszert szülő válaszok nehezen indulnak el és csak áttételesen követik a külső reakciókat, de masszívabbak, tartósabbak - a hosszútávú sikeresség zálogai. Az inaktivitás (lustaság) vagy az innovativitás hiánya nem indítja el ezeket a szükségszerű szervezeti változásokat, amely hiányosságok aztán a szervezetek pusztulásához vezetnek - ebben az esetben a Homo Erectus teljes eltűnéséhez...