Van itt munkaerő! Csak rossz helyen...
Annak ellenére, hogy a hazai munkaerő-piac egyöntetűen a megfelelő munkavállalók hiányával küzd, távolról sem szabad azt kijelenteni, hogy Magyarországon nincs munkaerő. Munkaerő bizony van, de az sajna sok esetben nem-megfelelő, azaz nem tud (fizikálisan), nem kész (nem megfelelően képzett), nem akar (nem megfelelően ösztönzött) dolgozni, és/vagy rossz helyen van és nehezen mobilizálható.
- Míg Győr-Moson-Sopron megyének valóban munkaERŐ kellene (ott gyakorlatilag megvalósult a teljes foglalkoztatás a maga 1,3%-os munkanélküliségi rátájával),
- Addig Szabolcs-Szatmár-Beregbe viszont munkaHELY kellene, hiszen országos szinten itt a legnagyobb, 8,7%-os a munkanélküliség, vagyis kritikus a helyzet, ráadásul az előző évhez képest még romlott is.
És bár
nagyon imponálók az országos szinten csökkenő munkanélküliségi adatok (3,6% 2019 első negyedévében), a
növekvő munkanélküliség lokális (megyei, kistérségi) szinten egyáltalán nem
ritka jelenség Magyarországon (a 19 megyéből 7-ben nőtt a munkanélküliség
2018-ban, 2017-hez képest!). A hazai munkanélküliségi ráta kedvező alakulásának
egyik nem elhanyagolható – matematikai – oka ugyanis az, hogy a
közmunkaprogramokban foglalkoztatottakat is ide sorolja a statisztika. És mivel
szűkülni kezdtek a közfoglalkoztatási lehetőségek – példának okáért oly
módon, hogy három éve nem emelkedett a közmunkásként dolgozók keresete – ennek az eredménye
az lett, hogy Szabolcsban, Baranyában, Hajdú-Biharban, Békésben és más, a
közmunkával fokozottabban érintett megyékben jelentősen emelkedett a
munkanélküliségi ráta. Nem véletlenül, persze, hiszen a közmunkaprogramból
kikecmeregni igyekvők csak egy viszonylag kis részét tudja/akarja az elsődleges
munkaerő-piac foglalkoztatni (főként a nagyon komoly kompetencia, készség,
képzettség, tapasztalat vagy (munka)szociális hiányosságok miatt). Mi több az
ország ezen megyéiben – a munkaügyi hivatalok adatai szerint – zömében
közmunkás pozíciók nyílnak meg, Borsodban és Szabolcsban az új munkahelyek 90
%-a (!) nem az elsődleges munka-erőpiachoz (és azon belül az értékteremtő
versenyszférához), hanem valamilyen közfoglalkoztatási programhoz kapcsolódik.
Szóval, lehet bűvészkedni a számokkal, és elismerésre méltó munkanélküliségi adatokat közzétenni, de a lényeg mégiscsak az, hogy hiába van jelentős, sőt itt-ott már-már kritikus számú nyitott pozíció országszerte (amely sok esetben zöldmezős beruházások elhalasztásához, gyártósorok leállításához, termelőüzemek bezárásához vezet) a rendelkezésre álló – de a foglalkoztatói igényeknek nem-megfelelő – munkaerő ezeket a pozíciókat nem tudja feltölteni. A jelenlegi keretrendszerben semmiképp, azaz balgaság arra számítani, hogy komoly termelékenységjavulás vagy foglakoztatási szerkezetátalakítás nélkül, érdemben tovább csökkenhet a munkanélküliség, illetve növekedhet a foglalkoztatottság szintje. A munkáltatóknak paradigmát kell váltani, és megbarátkozni a gondolattal, hogy tetszik, nem tetszik, de plusz forrásokat kell biztosítani (átcsoportosítani) például a mobilitás ösztönzésére, azaz a munkásszállítás erősítésére, a lakhatás biztosítására (munkássszállók építésére), a munkábajárás emelt szintű költségtérítésére vagy urambocsá’ a családi letelepedés támogatására (a felkészítési-orientációs-mentorációs és szakképzési programokon túl!). Az utazás, a családtól való távollét ugyanis, jelentős fizikai, szellemi és anyagi terheket ró az ingázó munkvállalókra, és ezt nem szívesen fizeti meg a hazai piac. Most még. És amíg ez nem változik, addig az országon belüli mobilitás nem tud enyhíteni a hazai szakemberhiányon.
Mert munkaerő, egyébként, van. Csak nem ott, ahol a munkáltatók vannak.
