Ha Mohamed nem megy a hegyhez...
Az amszterdami Rijksmuseu, és a New York-i Metropolitan példáját követve a legnagyobb párizsi múzeumok is - a Louvre, az Orsay, a Grand Palais vagy épp a Pompidou Központ - igyekeznek alkalmazkodni a jelen - digitális/viruális/online - kor egyre erősősdő elvárásaihoz, és egy úgynevezett "open content" akció eredményeképp elérhetővé tették a gyűjteményeikben található több mint százezer műtárgy, műalkotás, művészeti alkotás nagyfelbontású, digitális reprodukcióit, azon "önző" célból, hogy gyűjteményeik ismertsége (láthatósága és látogathatósága - mégha ez utóbbi a virtuális trében történik is csak) tovább növekedhessen, illetve elérhetővé váljon egy szélesebb nagyközönség számára is.
Nos, úgy tűnik, hogy míg - az egyébként általános paradigma szerint ultrakonzervatív - múzeumok is szerte e világon felismerték már, hogy "ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegynek kell mennie Mohamedhez" és komolyan elmozdultak a digitalizáció irányába, addig a 4. ipari forradalom hazai érintettjei nem képesek semmi hasonló áttütő akcióra a munka világában. Kishazánk munkaáltatóinak jelentős, sőt döntő része, ugyanis, még mindig a papíralapú foglalkoztatás és személyes közreműködést megkövetelő bürokratikus munkaügy anakronisztikus bűvöletében leledzik, vagyis a fénymásolt és kék golyóstollal aláírt bizonyítványmásolatok, a két, három, sőt négy példányban kézzel kitöltött és évente újra elkészítendő adatbekérőlapok, a nem ritkán 4-6 aláírással ellátott és több példányban kinyomtatott munkaügyi eljárásrendek és személyügyi szabályozások, no meg a kötött - a munkahelyen töltött idő fókuszú - munkarendek korát éli.
És ez - mármint a "papíralapú" bürokrácia búrjánzása - bizony egyáltalán nem hat ösztönzőleg a munkahelyi "látogatottságra" sem a digitális, sem a pre-digitális munkavállalói nemzedékek részéről.