Konszenzustalan a munkaidőnk
Az Eurostat 2019-es adatai szerint az Európai Unióban a munkavállalók bő harmada (39%), maga dönti el, részben vagy teljes egészében, hogy mikor, milyen időszakokban dolgozik. A munkavállalók 61%-ának viszont a munkaadója, vagy – amennyiben önfoglalkoztató, esetleg platform-vállalkozó – az üzleti partnerei határozták meg teljes egészében a munkaidejét – a vonatkozó törvényi szabályozásnak megfelelően természetesen. A legkevesebb beleszólása a saját munkaidejének alakításába a bolgárok után (80%) a litvánoknak (79%) és a magyaroknak (79%) van.
A munkaidő rugalmas, munkáltató és munkavállaló közötti konszenzusos alakításának ugyanakkor ára van! Azokban az országokban, ahol a munkavállalók nagyobb arányban oszthatják be a saját (munka)idejüket, könnyebben mosódik össze a munkaidő és a magánélet. A munkaidő beosztása szempontjából legrugalmasabb Finnországban, Svédországban és Hollandiában a legmagasabb azon munkavállalóknak az aránya, akiket a munkaadója a munkaidőn kívül valamilyen feladattal vagy a munkavégzéssel kapcsolatos témával több-kevesebb rendszerességgel megtalál (cserébe viszont a munkaidő alatt végezhetik el magánügyeiket).
Az EU-ban jelenleg nincs önálló irányelv a lekapcsolódás jogáról (right to disconnect), de a 2003/88/EK irányelv szerint a munkaidő és a pihenőidő egymást kizáró kategóriák, sőt az Európai Bizottság 2024-ben és 2025-ben is konzultációt indított a fair telework és a right to disconnect ügyében, amelyek lényege, hogy munkaidő után ne lehessen elvárni a munkavállalótól az elérhetőséget és a munkavégzést.
Azonban a távmunka (home office), a hibrid munkavégzés, a céges chatek világában egyre inkább egyértelművé válik, hogy a munka és a magánélet végérvényesen összegabalyodik. „Hála” az okoskütyüknek és a felhőalkalmazásoknak, illetve a mindenhol és mindenkor való elérhetőségünknek, a ’work-life balance’ – a megszokott, pontosabban az érdekképviseletek által évszázadok alatt kiharcolt „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” formájában – örökre elvesztett, és helyét a keményen hangzó ’work-life integration’, vagy a lágyabb kicsengésű, de ugyanarra utaló ’work-life harmony’, esetleg a kissé apatikus ’work-life blend’ vette át
A magyaroknak viszont, akik a konszenzusos munkaidő-beosztás tekintetében az európai országok sereghajtói közé tartoznak, viszonylag jól megy a munka és a magánélet szétválasztása, konkrét feladatot munkaidőn kívül (esetleg nem tervezett túlórát) csak 8%-unk kap és csak 5%-unk számolt be munkaidőn kívüli munkával kapcsolatos gyakori, egyéb tennivalókról.
A Eurosat 2024-es adatai szerint a munkaképes korú és dolgozó magyarok 2,4 %-a, vagyis nagyjából 110 ezer ember töltött heti 49 óránál több időt a munkájával. Ez majd' harmada a 6,6 %-os EU-átlagnak, és az egész Unió hatodik legalacsonyabb értéke (a bolgár, a lett, a litván, a román és az észt arány után). Ráadásul jelentős javulás a húsz éve mért 6,4 %-os, és a tíz évvel ezelőtti 4,6 %-hoz képest.
Sőt, az igazsághoz még az is hozzá tartozik, hogy a magyar dolgozók 60%-a, ha nem is feltétlenül könnyen, de azért megoldja, hogy az utasítás jellegű, kötött és rugalmatlan munkaideje ellenére (pontosabban terhére!) 1–2 órára simán kivonja magát önhatalmúlag a napi munkából.
De ez, a főként a hazánkfiaira jellemző paradox munkavégzési metódus (a 3. legnagyobb arányszám Portugália és Litvánia után) azt is egyértelműsíti, hogy ha a hazai törvényi szabályozás szintjén sajna még messze nem, de a gyakorlatban egyre inkább teret nyer – a még az ipari forradalom idejétől származó és azóta alaposan berögzült és paradigmatikussá vált munkaidőalapú munkavégzéssel szemben – a cél (elvégzendő-feladat) fókuszú feladatellátási gyakorlat.