Konszenzustalan a munkaidőnk

Az Eurostat 2019-es adatai szerint az Európai Unióban a munkavállalók bő harmada (39%), maga dönti el, részben vagy teljes egészében, hogy mikor, milyen időszakokban dolgozik. A munkavállalók 61%-ának viszont a munkaadója, vagy – amennyiben önfoglalkoztató, esetleg platform-vállalkozó – az üzleti partnerei határozták meg teljes egészében a munkaidejét – a vonatkozó törvényi szabályozásnak megfelelően természetesen. A legkevesebb beleszólása a saját munkaidejének alakításába a bolgárok után (80%) a litvánoknak (79%) és a magyaroknak (79%) van.

A munkaidő rugalmas, munkáltató és munkavállaló közötti konszenzusos alakításának ugyanakkor ára van! Azokban az országokban, ahol a munkavállalók nagyobb arányban oszthatják be a saját (munka)idejüket, könnyebben mosódik össze a munkaidő és a magánélet. A munkaidő beosztása szempontjából legrugalmasabb Finnországban, Svédországban és Hollandiában a legmagasabb azon munkavállalóknak az aránya, akiket a munkaadója a munkaidőn kívül valamilyen feladattal vagy a munkavégzéssel kapcsolatos témával több-kevesebb rendszerességgel megtalál (cserébe viszont a munkaidő alatt végezhetik el magánügyeiket). A magyaroknak viszont, akik a konszenzusos munkaidő-beosztás tekintetében az európai országok sereghajtói közé tartoznak, viszonylag jól megy a munka és a magánélet szétválasztása, konkrét feladatot munkaidőn kívül (esetleg nem tervezett túlórát) csak 8%-unk kap és csak 5%-unk számolt be munkaidőn kívüli munkával kapcsolatos gyakori, egyéb tennivalókról. Sőt, az igazsághoz még az is hozzá tartozik, hogy a magyar dolgozók 60%-a, ha nem is feltétlenül könnyen, de azért megoldja, hogy az utasítás jellegű, kötött és rugalmatlan munkaideje ellenére (pontosabban terhére!) 1–2 órára simán kivonja magát önhatalmúlag a napi munkából. 

De ez, a főként a hazánkfiaira jellemző paradox munkavégzési metódus (a 3. legnagyobb arányszám Portugália és Litvánia után) azt is egyértelműsíti, hogy ha a hazai törvényi szabályozás szintjén sajna még messze nem, de a gyakorlatban egyre inkább teret nyer – a még az ipari forradalom idejétől származó és azóta alaposan berögzült és paradigmatikussá vált munkaidőalapú munkavégzéssel szemben – a cél (elvégzendő-feladat) fókuszú feladatellátási gyakorlat.