GMK és az egymillió maszek országa
1980 februárjában az MSZMP Politikai Bizottsága megállapította, hogy „a magyar népesség fele, munkával töltött idejének 18%-át a második gazdaságnak szenteli, de eme tevékenység igen hasznos, mert csökkenti a hiányt, és az ország fejlődésének jelentős kiegészítő forrása”. Gyakorlatilag ez volt a jel, illetve a politikai engedély (és 1982-től törvény rendelkezett róla) a magyar gazdaság, a keleti blokk országaiban példa nélküli, "kiskapitalista" fejlődésére, amely során nagyszámú állami tulajdonban lévő földet, üzletet (butikot), éttermet, büfét, adtak bérbe vállalkozó kedvű honfitársainknak, illetve kaptak működési engedélyt magánszemélyek (pl.: taxisok), akik vállalták a kisvállalkozásukkal kapcsolatos kockázatokat, de cserébe megtarthatták a hasznot – azaz teljesítményalapú, munkából származó jövedelemre tehettek szert.
A második gazdaság, (slendriánul fogalmazva: az egymillió maszek) gazdasági/gazdálkodási értelemben vett legjelentősebb megnyilvánulási (szervezeti) formája – a háztáji, a polgári jogi társaságok (pjt-k), a kisszövetkezetek mellett – a GMK-k (gazdasági munkaközösségek), illetve a VGMK (vállalati gazdasági munkaközösségek) voltak, amelyeket fogyasztási és szolgáltatási tevékenység teljesítésére, kisüzemi termelés és gazdálkodó szervezetek tevékenységét kiegészítő feladatok közös végzésére, szervezésére, elősegítésére hozhattak létre. Kifejezetten a VGMK a gyakorlatban főként olyan kis, az adott vállalat dolgozóiból alakult munkáscsoportosulásokat jelentett, amelyek a saját állami cégükkel bizonyos feladatok - leggyakrabban karbantartási és javítási munkák - a szabadidejükben történő elvégzésére szerződtek, úgy hogy még a szükséges felszerelést, szerszámokat, eszközöket is az adott vállalattól vették bérbe. A nyereséget aztán a munkaközösség tagjai, a végzett munka (a nyújtott teljesítmény!) függvényében elosztották maguk között. Végül mindez azt eredményezte, – vélelmezhetően nem kis részben a valódi teljesítményorientált munkavégzési szemlélet megjelenésének eredményeképp –, hogy
(az aprócska szépséghibája az volt a dolognak, hogy a szabadidejükben géemkázó vagy a háztájiban szorgoskodó munkavállalók nem kis részben a rendes munkahelyükön pihenték ki a második gazdaságban kifejtett erőfeszítéseiket... - egyes felmérések szerint a nyolcvanas évek közepén minden második foglalkoztatott számára az átlagos munkahét 67 órát tett ki). De a modell, és annak részeként a teljesítményalapú jövedelemnövelési lehetőség, annyira sikeres volt, hogy 1986-ra a magyar gazdaságban 23.000 GMK működött, ezekben közel 270.000 munkás dolgozott, és 10 magyar családból 7-nek volt géemkázó tagja.
A túlórából, háztájiból és géemkázásból származó megugró jövedelem felébresztette a költés iránti vágyat, a dolgozók úgy érezték, eljött az álmok megvalósításának ideje, de a presztízsszimbólumnak számító javakért keményen meg kellett dolgozni. 1985-ben egy videomagnóért az USA-ban 52, Ausztriában 193, Magyarországon pedig nem kevesebb, mint 2133 órát kellett melózni.
A nyolcvanas évek, a klasszikus maszekvilág – a pejoratív jelentéstartalom (a nem kevés magyaros ügyeskedés miatt adódó negatív tapasztalat) mellett, illetve a kiskapuktól sem mentes adórendszer híján is – a második világháború utáni Magyarország leginkább vállalkozáspárti, teljesítményorientált időszaka volt. Így, persze, már nem meglepő az MTA akkori elnökének kijelentése – amely tartalmában akár egy mai teljesítményorientációs workshop-on is megállná a helyét –, hogy
az átlag magyar, ha a maga számára dolgozik, igen figyelemreméltó pénzcsináló gépezet!”
