Munkáltatói elkötelezettség - nem a szavak, a tettek szintjén
A (magyar) munkavállalók igen sokat méricskélt foglalkoztatójuk iránt mutatott elkötelezettsége (engagement) sokszor csak rugalmatlanság (pseudo loyality, or fidelity), amely gyakran a dolgozók lustaságából, kényelméből, és/vagy munkaerőpiaci versenyképtelenségükből adódik. De a zsák megtalálja a foltját! Mert bár a valódi, mély dolgozói elköteleződés a munkáltatók abszolút elvárásaként jelenik meg, a foglalkoztatók a maguk részéről is csak álszent azonosulást tanúsítanak a dolgozóik iránt, amely csak addig tart, amíg a humán erőforrás hozza a "számokat".
Az alacsony munkavállalói elkötelezettség-elégedettség a foglalkoztatóknak nagyon sokba kerül. A Gallup globális (160 országban felvett) 2023-as munkavállalói elégedettségfelmérése szerint, mintegy 8,8 milliárd dollárba (amelyben benne van például az innováció, a tulajdonosi szemlélet hiánya éppúgy, mint a kínálkozó lehetőségek elvesztegetésének "ára"), ami a világ GDP-jének 9%-a!
De hála az égnek, voltak - és bizonyára vannak is - kivételek:
1. Ganz Ábrahám 1844-ben hozta létre alig hét embert foglalkoztató kis vasöntödéjét Budán, amelyben saját szabadalma alapján gyártott kéregöntésű vasúti kerekeket, vasúti kereszteződési csúcsbetéteket, gabonaipari őrlőhengereket (és 1849-ben „Ne bántsd a magyart!” feliratú ágyúcsöveket …). Huszonhárom évvel később, 1867-ben, a százezredik kéregöntött vasúti kerék legyártásakor, Európa 59 vasúttársaságának beszállítójaként, már közel 400 munkavállalót foglakoztatott, akik gyermekei közül 64-nek a keresztapja is ő volt (mindegyikük számára végrendelkezett is, talán nem véletlen, hogy temetésekor a gyászmenete élén vasöntödéjének munkási haladtak…). Ganz Ábrahám halála után az öt részlegből álló családi öntöde ’Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár’ néven részvénytársasággá alakult, vezérigazgatójának pedig 1875-ben Mechwart Andrást nevezték ki, akinek irányításával az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legjelentősebb vállalatcsoportja jött létre. Legnagyobb horderejű húzása a villamos részleg létrehozása, illetve az egyfázisú transzformátor gyártása volt, amely egy új iparág alapjait teremtette meg, meghozva a Ganz vállalatcsoportnak a világhírt. Az eredeti öntödében pedig egészen 1964-ig termelés folyt...
2. RENDSZABÁLY Zsolnay Vilmos pécsi gyárában dolgozók részére: < ... > "10. § Minden bírság levonások, azok kivételével, melyek késő érkezés és eltöltött kevés munkaidő vagy a gyártulajdonos megkárosítása miatt vonatnak le, a betegalap és segélypénztár javára esnek, melynek rendeltetése, hogy részint a gyárban alkalmazottak betegségi költségeit fedezze, részint pedig beteg, szerencsétlen munkásoknak segélyt adjon."
3. "A tőke kötelezettséggel jár" – mondotta volt a XX. század elejére Európa egyik legnagyobb és legmodernebb cégbirodalmát felépítő és irányító, a 250 hektáros gyártelepen, 216 épületben, harmincezer dolgozót foglalkoztató, Weiss Manfréd. Hatalmas vagyonát a legkevésbé sem csak magára költötte, százával lakásokat, utakat, dolgozói számára kórházat, óvodát létesített, de felkarolta a (csepeli) izraelita és keresztény felekezeteket, diákszövetségeket, karitatív szervezeteket és ingyenkonyhákat is. Karácsonyi gyermek-felruházási akciót hirdetett, de adott pénzt a messinai földrengés áldozatainak, röntgenautót a Magyar Vöröskeresztnek, csecsemőotthont Csepelnek. Weiss Manfréd volt a valaha élt leggazdagabb magyar, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt...
4. A mindössze
négy polgárit (és egy kereskedelmi tanfolyamot) végzett Aschner Lipót 60
évet dolgozott az Egyesült Izzónál, nem mellesleg ezen időtartam felét annak
első embereként. Az általa alkalmazott munka- és vezetési módszereknek, a
szociális-központú dolgozóösztönzésének (munkáslakásokat, uszodát, kultúrházat építtetett, sőt
üdülési lehetőséget,
nyugdíj-, baleset- és betegsegélyező-pénztárt biztosított a dolgozói számára), valamint a tudatos, egyetemi
színvonalú szakember- és utánpótlás-nevelésének és az innováció-alapkutatás-termékfejlesztés-alkatrészelőállítás-végtermékgyártás-értékesítés
szinergikus egységét megvalósító üzleti stratégiájának köszönhetően a kis újpesti
villamossági és izzógyár Tungsram néven modern, számos világszabadalommal
rendelkező nagyvállalattá fejlődött. Topmenedzsersége mellett Aschner Lipót
közéleti ember, és lokálpatrióta is volt. Mikor a gyára Újpestre költözött (1901)
ízig-vérig újpesti lett, sőt 1907-ben már a városi tanács képviselője – 1925-ben
az UTE elnöke – lett, és anyagilag is támogatta a gyárának és a gyár dolgozóinak
otthont adó települést. Azonban a zsidó törvények idején szemére vetették, hogy
éhbérért alkalmaz munkaerőt. Valójában azért vett föl állástalan keresztény dolgozókat
szellemi munkakörökbe – ténylegesen nagyon alacsony fizetésért, hiszen érdemi
munkát végezniük nem kellett – hogy minél kevesebb zsidónak minősülő szakembert
kelljen elküldenie…
5. Oskar Schindler, szudétanémet származású üzletember (ma inkább – pejoratív értelemben… – a „vállalkozó” szót használnák rá), a Német Katonai Hírszerzés (Abwehr) kémje, a Német Nemzetiszocialista Munkapárt (NSDAP) tagja, 1939 októberében Lengyelország német lerohanását követően vásárolta meg zománcozó üzemét Krakkóban, olyan zsidó befektetők tőkéjének bevonásával, akik a zsidótörvények miatt nem tarthattak maguknál nagyobb összeget és így próbálták meg vagyonukat „árja” ügyletekbe menekíteni, és olyan gettólakó zsidó kényszermunkásokat alkalmazva, akik a zsidó törvények miatt messze a legolcsóbb munkaerőnek számítottak akkoriban. A karrakói gettó felszámolásakor Schindler nem kevés kenőpénzzel, feketepiaci áruval, ajándékokkal elérte, hogy az ő munkásai külön táborban, a gyár területén lakhassanak, ahová engedélye nélkül náci fegyveresek nem léphettek be, nem verhették és ölhették meg a dolgozókat (senkit sem küldhettek koncentrációs táborba), kétszer annyi élelmet kaptak, és egy titkos „kórházat” is fenntartottak a betegek részére. Amikor a szovjet csapatok elérték Lengyelországot, Schindler gyárát is átköltöztették, de jó nemzetiszocialista kapcsolatainak köszönhetően nem messzebb, mint a Szudétavidékre, Brünnlitzbe. A költözéskor készült az 1098 nevet tartalmazó „Schindler listája”, amely azoknak az értékes és nélkülözhetetlen zsidó munkásoknak a nevét tartalmazta (az időseket 20 évvel fiatalabbként, a gyermekeket felnőttként tüntetve fel), akiket a biztos halál helyett Schindler magával menekíthetett az új gyárába, amely aztán egészen 1945. május 8-ig működött. 30 évvel később, Oskar Schindlert, egyetlen náci párttagként, Jeruzsálemben, a Sion hegyén temették el, és 1993-ban a Világ Igaza címmel tüntették ki.
6. Egyszer feltették a kérdést Csíkszentmihályi Mihálynak, hogy azok közül akikkel valaha találkozott ki volt a legboldogabb ember (akit leginkább átjárt a flow), a következőt válaszolta: "Nem tudom, mert azt látni nem lehet. De egyszer beszélgettem egy textilgyárossal. Több ezer ember dolgozott a gyárában, és a gyár köré felépült egy egész kis közösség, ott laktak a munkások. Aztán egyszer csak leégett a gyár. Szerencsére volt biztosítása, de ő a biztosítótól kapott pénzt főleg arra használta, hogy tovább fizesse a munkásait! Vagy két évig fizette őket, amíg újra felépítették a gyárat, és újraindult a termelés. Majdnem az összes megtakarítása és befektetése erre ment rá, de azt mondta: „Ők is dolgoztak nekem, most rajtam a sor, hogy én segítsek nekik.” Ha nagyon kellene valakit mondanom, nos, őt választanám."
7. Robin Williams nem volt hajlandó forgatni hajléktalan munkanélküliek alkalmazása nélkül. A pályafutása során ily módon, több mint 1500 nincstelennek segített pénzhez, referenciához és munkatapasztalathoz jutni, amely segítséggel aztán az érintettek, akár az eredeti szakmájukban is el tudtak helyezkedni.
8. Bár, nem az erdélyi magyar felmenőkkel rendelkező Leonardo Julio Farkas Klein volt a Chile északi részén lévő Atacama-sivatagban található San José-bánya tulajdonosa, mégis ő volt az, aki a 2010. augusztus 5-én történt bányaomlás következtében 69 napra, majd’ 700 méteres mélységben rekedt 33 bányász, illetve családjuk számára 10 ezer dollárt adományozott – még az előtt, hogy bizonyossá vált volna, hogy sikerül-e egyáltalán megmenteni a szerencsétlenül járt bányászokat.
